Az elvarázsolt hegygerinc/Az Erdő Szelleme

Az elvarázsolt hegygerinc‎‎ 3. Az Erdő Szelleme Csodálatos találkozás Damjanek, annak ellenére, hogy már néhány hete folyton csak bizonygatni akarta az apja előtt, hogy mennyire másként látja már az élet dolgait, a papa még sem mutatkozott elég toleránsnak az ő életfilozófiájával kapcsolatosan. Amíg ő a szellemet, mint egy bizonyos belső erőt akart kiemelni, az apja szokás szerint csak kimondottan a racionális érveket és az intellektust tartotta egyetlen erőforrásnak és épp úgy mint régebb ez által hatni is akart rá. A tovább tanulási lehetőségek felé akarta irányítani a fiát, mert szerinte csak egy bizonyos szintű főiskola elvégzése után lehet igazán jó megélhetést biztosítani. Damjanek már 20 éves volt és ― mikor sikeresen-mikor nem ― javában gyakorolta az önuralmat, amely megszerzése által egy magasabb szintre jutásról álmodozott. Az olyan esetekben, amikor nem tudott az apjával zöld ágra vergődni, akkor mindig a fenti, jól ismert hegyekben keresett menedéket és ott próbált meditálni, hogy ez által szellemét jobban összeszedje, ápolja és karban tartsa. Egy szép tavaszi nap volt, amikor a Túr-Turi hegyi patak mentén felfelé sétálgatott és nagy elégtétellel érezte, hogy ezeken a helyeken még gyermek korában mennyire megalapozta magát. Igaz, hogy csak kimondottan fizikailag de ezt is jó volt tudomásul venni. Mély hálaadást érzett a lelkében, amikor arra gondolt, hogy immár rá talált a dolgok mély titkára és azokra a helyekre is ahol ezen túl zavartalanul gyakorolhat és nem csak erőnlétileg, hanem mély szellemi terápiákat is beállíthat majd magának. A patak medrét már elhagyta és minél feljebb ért, annál jobban érezte azt a környezet árasztotta csodálatos nyugalmat és békét. Gondolataiban még mindig csak kimondottan az elmúlt idők beli edzések emlékei kavarogtak, aztán egyszer csak amint a Tündérkert bejáratához érkezett, akaratlanul egy más fajta emlék villant be hirtelen az eszébe. Hirtelen egy egész más típusú emléksorozat pergett le előtte. Lelki szemei előtt megjelent a Medvekő nagy szürke ormolya … a Komondor Pusztája beli kis ház, a Bolond Sári háza…és…aztán az is, akivel oly sokszor arra járogattak még annak idején, amikor még gyerekek voltak… Sok szép simogató emlék! Épp az ő meglehetősen eldurvult lelkének való gyógyír! Hisz' csak maga elé képzeli azt a finom arcocskát és valamiképp egyből "megszelídül" tőle… (?!) Ez az egykori gyermekkori emlék, amely halványan vibráló lelki rezdülésekkel egy bájos kis ajkacskára, finom kis orrocskára emlékeztette, amelyet már évek óta nem látott és eszébe is csak nagy ritkán jutott. És most! E hely végett-e vagy valami más titokzatos okból kifolyólag olyan simogatóan jelentkezett… És mégsem neheztelt magára ezért a "gyengeségért". Tekintetét jóleső érzéssel járatta végig a terep minden apró részleteinél és akarva-akaratlanul folyton a kislány alakját képzelte bele a környezetbe. Mégpedig annyira, hogy egy idő után már-már csaknem tökéletesen maga előtt látta, amint tétován feléje tart… … Janka azon a napon a Tündérkertet a Hammas patak felől közelítette meg és ő is szintén telve volt az ott töltött régi emlékek varázsával. Finom lelkében pontosan életre kelt a múlt, a Medvekő… milyen szépek is voltak mind azok az ártatlan és őszinte szeretettel párosult találkozások, amelyeket az évek folyamán csak nagyon nehezen tudott "feledni". Még nem feledte azokat az ígéreteket sem, amelyek nyolc évvel ezelőtt oly hevesen hangzottak el… Egyszerre érezte magát boldognak is és szomorúnak is, hogy még élnek azok a szép emlékek a szívében. Aztán egyszer csak úgy tűnt, hogy nem egyedül sétál ott a lombok között. Kissé távolabb az akácfák körül egy emberi alakot pillantott meg a törpe kis bokrokon keresztül. Talán ő is az emlékeibe burkolózva nézelődik ott a kis ösvényen…(?) Mivel nem látta tisztán, hát közelebb ment, abban a reményben, hogy valaki rég nem látott helybélit ismer fel benne. Amint sikerült is elébe kilépni az ösvényre, egy olyan furcsa megnevezhetetlen érzés fogta el, hogy csaknem bele szédült. Ismerős. Természetesen ismerős volt az illető. Ebben holt biztos volt, csak épp abban nem, hogy honnan ismeri. Körülbelől 20 méternyire lehettek egymástól, amikor az arc vonásaiból ítélve rájött, hogy milyen csodálatos dolog történt. Épp ott, azon a helyen, azzal az emberrel, találkozni, akivel már nagyon rég csak ott, csak ők ketten ismerkedtek össze, csak úgy "véletlenül"…és aztán annyi sok szép közös élményben volt részük… Ez hihetetlen…! …Teljesen hihetetlen!… És ha mégis csak igaz, akkor az egy kész csoda!!! A lány Damjanek felé tartott, és amikor közelebb ért, az csak akkor tért magához, hogy tulajdonképpen nem is "a kislányt látja", hisz' csak a szemei játszadoznak véle. Aztán nála is a döbbenetet egy újabb döbbenet követte, amikor ő is szintén az arcvonásokból állapította meg azt a nagy csodát, amelyet élete végéig sem felejthet el. Ott a csodálatosan szép Tündérkert lomboktól árnyékolt ösvényén ― nem messze attól a helytől ahol 9 éve először találkoztak, a "Szerelmesek Erdejében" ― csak álltak egymásra meresztett szemekkel és megszólalni sem voltak képesek. Gyengeség ide, vagy oda, Damjanek tisztán érezte, hogy az ösztönökből fakadó harciasságával hiába keményítette folyton a szívét, mert valahol mélyen legbelül rejtett módon nagyon is élt ennek a csodálatos lánynak ― és annak a Nyárnak ― az emléke. ― Istenem! ― jutott szóhoz nagy nehezen Janka ― Damjanek! … Ez nem lehet igaz!! … ― Janka! … ― a fiú mindössze csak ennyit tudott mondani és ezt is csak nagyon halkan. A hirtelen történt meglepetés után annak ellenére, hogy mindketten biztosra érezték, hogy egymás iránti fellángolásuk kölcsönös, mégis nagyon nehezen indult meg a beszélgetésük fonala. Gyakorlati szempontból, ésszel felfogva ― hisz' annyi idő el telt már azóta, hogy jóformán nem is gondoltak egymásra ― pillanatnyilag csaknem idegeneknek érezték magukat egymástól, de valahol mélyen, lelki szinten, ahol az ember még önmagának sem képes hazudni, ott tisztában voltak azzal, hogy annak a régi Nyárnak a csodás emlékeit nem véletlenszerűen élték meg ők együtt. És szintén nem a véletlen műve ez a hihetetlennek tűnő újratalálkozásuk sem. És akkor gyermeki tisztaságukkal az erdő, a természet iránti szeretetükhöz szorosan hozzá kapcsolódott még az egymás iránti őszinte vágyódásuk és tiszta szeretetük is. A váratlanul megélt események hirtelen épp olyan gyermeki lelkületűekké formálták vissza mindkettőjüket, amilyenek még akkor voltak, amikor még azzal kapcsolatos ígéreteket tettek egymásnak, hogy törik-szakad: újból találkozni fognak és soha nem vállnak el egymástól és az erdőtől… És ettől a gyönyörűséges helytől! Ettől a csodás, varázslatos hegygerinctől. A felnőtt racionális megítélés és a gyermeki bizonytalanság következtében kissé tartózkodóan fogták meg egymás kezét, külsőleg idegenként, de belsőleg teljes lelki társként néztek egymás szemébe. Aztán amikor végre szerelmesekhez méltóan összeölelkeztek, e bizonyos lelki traumától Jankának könnyek szöktek a szemébe, Damjaneknek pedig hirtelen egy olyan kérdés futott át az agyán, hogy vajon az eddigi életútján az ösztönössége mennyire vezette őt életcéljának megfelelő iránya felé…??? Vajon az életben mennyire fontos neki, hogy nagy harcossá váljon…? Mennyire fontos, hogy mindenkit legyőzhessen…? Hogy folyton csak kihívásokat keressen…? És meddig keresheti a kihívásokat, meddig harcolhat még…? A lelki út keresése folytán egy titkos belső hang szerényen azt súgta, hogy a lelki béke mindezeknél többet ér. A lélek csendje nem harmonizálhat a folyton csak célratörő, mindent és mindenkit elsöpörni vágyó ösztönös megnyilvánulásokkal. Itt, most előtte áll valaki, akit különböző magasztos erők rendeltek melléje, hogy kellőképpen lecsendesítse a folyton kitörni vágyó energiáit és megfelelő módon belső, építő jellegű célok megvalósítása felé irányítsa. Hirtelen úgy érezte, hogy a természettel való egység a legfontosabb az életben, ezért és csakis ezért él az ember, hogy ezt elérje. És mivel az ember ― legyen férfi vagy nő ― egymagában csak a felet képviseli, hát párban, mint férfi és nő, összefogva kell, hogy megvalósítsák ezt a magasztos dolgot. Aztán eszébe jutottak az Erdő Szellemével kapcsolatosan hallottak, amelyek szintén a gyerekkori emlékekbe vezették vissza… Miután sikerült túltenniük magukat az érzelmekből fakadó öleléseken és simogatásokon, Damjaneknek ez a kissé filozofikus gondolatmenete a későbbiekben meghozta a kettőjük közti beszédtémát is. Lassan elindultak azokon a jól ismert ösvényeken, felsétáltak a Medvekőhöz, elidőztek egy keveset, majd aztán a sok, sok közös emlékeket felidézve tovább indultak a Könnyek Ösvényének lejtőjén…de nem tudták pontosan, hogy hová… A délutáni napsugár beragyogott az enyhe tavaszi szél által borzolt fák gyér, serdülő lombjai között és ők egymás kezét fogva, mintha attól félnének, hogy újból elszakadnak, arra emlékeztek vissza, amikor mintegy hűséget esküdve az erdőnek gyerekfejjel azt köbözték, hogy miként is élhetnének ők ketten együtt a természet lágy ölén. Amint bele kezdtek mindezeket "újból tárgyalni", volt amikor annyira bele melegedtek, hogy nem fogytak ki a szavakból és volt úgy is amikor csak szótlanul andalogtak egymás mellett, szavak nélkül kommunikáltak. Egymással és az erdővel. Újból együtt Már aznap este odahaza mindketten határozottan bejelentették, életsorsuk rövid időn belőli változtatását. Damjanek apja hallani sem akart a dologról. Azt mondta, hogy "Nem így tervezte a fia életét!" Aztán Damjanek erre azt találta mondani, hogy mivel az ő életéről van szó, hát akkor azt ne próbálja még az apja se "megtervezni"! E szavakat az apja hálátlanságnak minősítette de a fiú nem tágított, minden szavát nagyon jól meggondolva beszélt, nem akar szembeszállni az apjával, de nagy volt az elhatározása. Jankát méltó társnak érezte és valóságos kihívást érzett abban, hogy akaratát ― közös akaratukat ― maradéktalanul véghez is vigye. Aztán szóra szó és újból ki ásták a csatabárdot. A továbbiakban aztán a papa azt jelentette ki, hogy ettől az időponttól fogva teljesen hivatalosan minden családi minősítést és jogot meg von a fiától. És aztán néhány hét elteltével bebizonyosodott, hogy "állta is a szavát". Semmi lelkifurdalást nem érzett, hiszen a fia "saját akaratával döntött efelől." Janka apja is konok ember volt. Az évek során annyira meggyűlölte a feleségét, hogy valamiképp a lányában is ugyan azt a beállítású nőszemély látta, mint amilyen az anyja volt. Ezenkívül még kissé nagyot is látott maga felől és ő is szintén ellenezte kettejük egybekelését és háborogni kezdett. A Janka esetében a családból való kitagadás már évekkel ezelőtt megtörtént, amit ugyanis leghamarabb az anyjának köszönhetett, mert ő döntött közös sorsuk felől. Az akkori ezzel kapcsolatos nehézségeken már rég, hogy sikerült túltennie magát és épp úgy mint Damjaneket, hát őt sem találta nagyon szíven az eset. A történtek után tiszta fejjel, tiszta szívvel mérték fel helyzetüket és úgy döntöttek, hogy ideiglenesen együtt fognak lakni a Janka Városi lakásán. Ideiglenesen berendezkednek, majd együttes erővel harcolni fognak a nagy tervük megvalósítása érdekében. Egyáltalán nem mondtak le arról, hogy a természet lágy ölén éljék le életüket. Így a Városi életet folytatva megkezdték ketten az életet. Kimondhatatlanul szerették egymást és tökéletesen egyet is értettek, de még csak elképzelésük sem volt arról, hogy az elkövetkezendőkben miként élhetnék le életüket ők ketten ott fent az erdőn. Vagy legalább csak a közelében.(?) Nap mint nap olyan nehézségekkel találták magukat szembe, amelyek a mindig a kegyetlen valóságát igazolták a vágyak és a lehetőségek közt létező nagy-nagy szakadéknak. Hiába kapott Damjanek jó és megfelelő munkahelyet, hiába, hogy jól be tudták osztani keresetüket, közösen tudtak dönteni mindenben egy bizonyos idő elteltével kissé meseszerűnek tűnt az egész elképzelésük. De a vágyódásuk az még megmaradt. ― A fontos az, hogy még él bennünk a vágy! – mondta Damjanek – A (meg)teremtő erő valahonnan belülről jön! ― Nem volna elég bátorságunk, hogy éljünk is ezzel az erővel? ― kérdezte a lány. ― Lehetséges. ― mondta Damjanek ― De nem azt jelenti, hogy gyengék, vagy gyávák vagyunk! ― Csupán azt, hogy erőinket nem egyesítsük kellőképpen. ― Ilyent ne mondj! Hisz' mindketten egyet értve nagyon is akartuk és akarjuk! ― mondta Janka. ― Nézd. ― lépett közelebb a lányhoz Damjanek, mint aki hosszabb magyarázatra készül. ― Egy nagyon fontos dolgot figyeltem meg kettőnkkel kapcsolatosan. ― kis szünetet tartott és nagy durva tenyerét a lehető leg finomabban a lány arcához érintette. ― Közös ragaszkodásunk már gyermek korunktól bennünk él. Amikor gyerekekül együtt voltunk, mindkettőnkben élt a vágy, az a ragaszkodás. Ezt te is jól tudod. Viszont: kilenc évet egymástól külön városban éltünk és ott, akkor egyikünk sem érezte ezt a különös hívást. Mindkettőnknek megfelelt a városi élet. Így van? Janka arcán örömteljes mosoly ült, de lehunyt szempillái alól könnycseppek szivárogtak. ― Ez azt jelentené, hogy valahol igazából össze tartozunk ? ― kérdezte és könnyes szép szemeivel jó mélyen bele nézett a fiú szemébe. ― Vagy az erdő hívása tartana össze minket…? ― Nemcsak összetartozunk, hanem egy-be tartozunk! ― hangsúlyozta ki jobban az utolsó szót Damjanek ― A férfi és a nő külön-külön csak egy-egy fél. Mi ketten egy-et alkotunk. Egyek vagyunk! És ebből a kapcsolódásból kell, megszülessen az az erő, amely által megvalósíthatjuk közös vágyunkat! E szavak értelmét tudatosítva Janka egyre boldogabbnak érezte magát és örömteljes könnyhullatások közepette, csaknem zokogva bújt a fiú keblére. Mindketten nagyon jól tudták, hogy külön-külön, egyiküknek sem okozott különösebb nehézséget a városi élet és egyáltalán nem mérlegeltek annyit, hogy miért is lenne jobb a hegyekben élni és azt, hogy amíg mindketten városon, emberek közt éltek és semmi féle vágyódást nem éreztek az erdő iránt és amint ketten újból össze találkoztak, csak úgy egyből kirobbant bennük a az a furcsa megmagyarázhatatlan természethez való ragaszkodásuk. Ha már ketten egyek lettek, szívük egyszerre dobban, továbbra való beteljesülésként érezték, hogy egyek legyenek a természettel, együtt lélegezzenek a fákkal, a hegyek-kel, teljesen egyé váljanak az erdővel. És el döntötték azt is, hogy mindez legalább annyira fontos számukra, mit az egymáshoz való ragaszkodásuk, hát próbáltak nem befolyásolódni a közvélemény megítélésével kapcsolatosan. Már felnőtteknek nevezték magukat és volt már annyi tapasztalatuk, hogy felmérjék az álmodozás és a valós élet közti különbséget. Tudták, hogy nehézségekkel kell majd szembenézniük, de azért fogalmuk sem volt, hogy miként küzdhetnek le valamennyit. Tisztában voltak azzal is, hogy elég sok pénzre lesz szükségük és dolgoztak is kitartóan. Viszont, amint lehetőségük volt szakítottak ara is időt, hogy a felejthetetlen Nyár emlékeit néha együtt elevenítsék fel ott, azokon a helyeken amelyeken gyerek fejjel együtt tervezgették jövőjüket. Mivel megmagyarázhatatlan érzéseikkel elszigetelten csak magukban voltak. Tisztában voltak azzal is, hogy tanácsokért másokhoz nem mehettek, mert azok amúgy is hiábavalóak lettek volna. A társadalom által elismert művelt és tanult emberek teljesen abszurdumnak tartottak volna minden ehhez hasonló ötlet megvalósítását, így hát időnként egy olyasvalakitől kértek ezzel kapcsolatosan útmutatást, akit az általános közvélemény egyöntetűen "bolond"-nak nyilvánított ki. És mindezt csak abból kifolyólag, mert nem azok a normák szerint rendezte be magának az életét, mint mások. Sári néni a kis kunyhójában már valósággal "törzsvendégeknek" tekintette őket. Azonban a "törzsvendégein" kívül más vendége egyáltalán nem volt és az igazat megvallva egyáltalán nem is ragaszkodott semmi féle látogatókhoz. Kivéve ezt a fiatal párt, akiken még gyerek korukban észrevette, hogy köztük és közte furcsa módon van valami a mi közös. ― Ti ketten épp olyanok vagytok mint én. ― mondta egy alkalommal nekik ― Ugyan arra a bizonyos belső indíttatásra, hívásra dobban a ti szívetek is mint az enyém. Csak épp azzal különbséggel, hogy ti csak gondolkoztok és tervezgettek felőle, én pedig élem azt! ― Nagyon nagy dolog - talán a legnagyobb az életben - amikor valaki éli is a vágyait. És én élem! Higgyétek el nekem. De nehogy azt gondoljátok, hogy nekem olyan könnyű! Az életet élni sehol sem könnyű! Nem panasz képpen mondom nektek, hisz' soha nem szerettem panaszkodni, de én felvállalom az azzal járó nehézségeket és akadályokat. És nemcsak azt, hogy néha a természet kegyetlen fortélyait kell át élnem itt egyedül, hanem mindazokat a megítéléseket is vállalom, amelyek szerint engem "felértékelnek" mindazok az emberek akik mindig meg tudják állapítani, hogy mi a helyénvaló és mi nem. ― Minden ember azért küzd, hogy jól érezze magát, hogy boldog lehessen. Azért jött létre a társadalom is, hogy valahol boldogságot nyújtson az embereknek és az lenne akkor a normális, ha meg is kapnák azt. De szerintem nem úgy néz ki. Az emberek többsége nem boldog! Egyáltalán nem boldog! De én: "Bolond Sári" itt fent a hegyben egyes egyedül, ki merem jelenteni, hogy: Boldog vagyok! És mindig is boldog voltam! Mindazok a megpróbáltatások ellenére, amelyekkel nap-mint nap szembe kellett néznem! ― Elnézlek titeket és oly nagyon sajnállak, hogy bármikor ide jösztök, mindig akkora gondban vagytok, hogy ittléteteket nem is tudjátok igazán élvezni, ti sem tudtok boldogok lenni. Pedig a dolog annyira egyszerű. De olyan világot élünk, amelyben épp az egyszerű az, ami nagyon nehezen valósítható meg. Bármikor magyarázatot kértek a "Bölcs" Sáritól, annak mindig az értelme csak az volt, hogy a belső indíttatásuk megvalósításáról nem beszélgetni kell, hanem élni azt. Időnként ezt meg is próbálták, de a megélhetőség végett számos nehézséggel kellett szembe nézniük. … Az "elvarázsolt" hegygerinc két oldalán elterülő mindkét helyiség, Karakó is és Jarabó is hivatalosan turistaközpontnak voltak nyilvánítva. Javában zajlott az idegenforgalom, főleg nyári időszakban és ez lehetőségeket nyújtott a helybeliek megélhetésével kapcsolatosan is. Janka és Damjanek miután munkájuk által valamennyire megalapozták magukat, kezdetként meg elégedtek egy olyan lehetőséggel is, hogy közelebb költöznek az erdőhöz. Volt Karakó felső részében egy meglehetősen elhagyatott ház, amelyet valamikor még a falú kovács mestere építtetett. Az öreg már rég meghalt és a ház évek óta lakatlan, mert a fiai külföldön éltek. Egy alkalommal, amikor ezek haza látogattak, Janka és Damjanek a ház megvásárlásával kapcsolatosan felkeresték őket. Nem azért, mert kimondottan ahhoz a házhoz ragaszkodtak, hanem egyszerűen csak azért, mert csak egy ilyen régi, olcsó lakásra volt pénzük és mivel a fiúk is kisé nagyvonalúak voltak és a ház amúgy is régi, "lerobbant" volt, hát sikeresen meg is kötötték a vásárt. És így lemondva a nagyváros nyújtotta kényelemről, rövid időn belől be is költöztek az ócska kis jelentéktelen házba, amely tulajdonképpen nem sokat ért, csupán a terület volt az, ami értéknek számított. Janka a zöldséges boltban kapott munkahelyet, Damjanek pedig itt-ott leginkább az építkezéseknél tevékenykedett, mert ott jobban lehetett pénzt keresni. Aztán jó erőben is volt és ha több munka adódott, bírta is az iramot. Miután sikerűt kissé akkumulálódniuk a kisé primitív életformához, az adódó nehézségek ellenére örömmel tapasztalták, hogy a jórészt már megszokott városi életforma egyiküknek sem hiányzik egyáltalán. Még csodálkoztak is ezen és ez is egy kis erősítést nyújtott szándékuk megvalósításához. Nehezebbek lettek az életkörülmények, többet dolgoztak, de tudták, hogy áldozat nélkül nem valósítható meg semmi. Annyiból jutottak előnyösebb helyzetbe, hogy tényleg közel kerültek az erdőhöz. És Sárihoz. Hisz' egy órai járás volt az út a kunyhójáig. Azt kezdték megtapasztalni, hogy a közös vágyuk megvalósítása érdekében, hogy erőt vegyenek, hova tovább többször el kell látogatniuk Sárihoz mert sokszor, amint csak magukban vetették fel a problémát, már nekik is csak álmodozásnak tűnt az egész és néha már-már le is mondtak a "meseszerű" ábrándjaikról. És amint barátaik, ismerőseik, akik némi foszlányokból értesültek efelől, nem is hitték el igazán, hogy ők csakugyan "komolyan gondolják az egészet". Így belátták azt is, hogy bátorítást és lelkierőt semmiképpen nem kaphatnak az olyan emberektől, akik "normális" (társadalmi) életet élnek. És főképp olyanok, akik "Bolond Sárit" még le is röhögik… Viszont azzal egyet értettek, hogy bármikor Sárival elbeszélgettek, mindig felerősödve reménnyel telten tudtak a dolgaik, nehézségeik elébe nézni. Valamiképp mindig bizalommal telten távoztak mindig onnan a kis kunyhótól. És közös vágyuk megvalósítása nem lebegett olyan lehetetlenül távol tőlük. Sári szerint amikor az ember igazából hívást érez valahová, olyankor a racionális érveknek semmi keresnivalójuk. A logikával, észérvekkel soha nem lehet eldönteni, hogy a léleknek mi az igazán hasznos. Azt a tanácsot adta nekik, hogy "ne gondolkozzanak", hanem csak egyszerűen kövessék az érzéseiket. Janka és Damjanek meg is fogadták e bölcs tanácsot és végleges döntésüket érzéseik követésének tulajdonították, holott nem egészen így állott a dolog. Ugyanis még az "érzéseik követése" előtt kimondottan racionálisan jól meg hányták-vetették a dolgokat anyagi szempontokból is. Mindketten tisztában voltak azzal, hogy a ház, amelyet vettek előbb-utóbb javításra, átalakításra, anyagi befektetésekre szorul, ami további pénz-gyűjtést követel. Viszont ha a Sári háza mellé építeni akarnak, akkor az is úgyszintén. És mindezeket, miután közösen megbeszélték, nagyon tiszteletben tartva az érzéseiket, logikusan úgy látták jobbnak, hogy a ház javítása helyett a Komondor Pusztáján kezdenek hozzá egy kis lakóház építéséhez. Mivel a terület az államé volt, törvényes engedélyt nem tudtak adni, az összes villát, amelyet azon a környéken építettek, mind törvénytelenül húzták fel, aztán, hogy a dolgok mégis jól rendeződjenek, utólag mindenkinek egy hivatalos büntetést kellett fizetnie, ami az engedéllyel volt egyenértékű. Ilyen fondorlatosságokat kellett kitalálni azokban az időkben, ha valaki építeni akart azon a területen, amely turisztikai területnek volt nyilvánítva. A Sári kis kunyhója, az "külön kategória" volt, hisz' a közmondás szerint is "Bolondnak mindent szabad". És szegény Sári, ha már a közvélemény által úgyis bolondak volt nyilvánítva, hát rá fért, hogy ezzel kapcsolatosan némi "előnyt" is élezhessen. Viszont a tőle való "engedéllyel" kapcsolatosan Janka és Damjanek úgy egyeztek, hogy ha kitartanak szándékuk mellett és mellette is ― mert már idős asszony lévén néha el csúszott nála is egy kis segítség ― akkor az "ő házát rájuk írassa". Addig is amíg az építkezés folyik szívesen megosztja velük, hisz' annyira megszerette mindkettőjüket, hogy csaknem "gyermekeinek" tekinti őket. Így történt hát, hogy gyerekkori hívásuknak eleget téve és logikailag is átgondolva, életformát változtattak és felköltöztek Sárihoz a Komondor Pusztájára. Janka lemondott a munkahelyéről és Sári "tanítványaként" kezdett hozzá a meglehetősen különös megélhetési tevékenységek elsajátításához, Damjanek pedig építkezési munkálatokba dolgozott, hol Karakóba, hol Jarabóba járt dolgozni és ezzel párhuzamosan – ha lassú ütemben is, de kis házuk is felépült. Bár teljes álmuk azonban még nem volt egészen megvalósultnak mondható, de lehet mondani róluk, hogy boldog lelki elégtételt éreztek magukban és ennek érdekében bizonyos dolgokat ők is felvállaltak, amelyekben finom vegyesen meg voltak a gyakorlati nehézségek és még ott voltak a közvélemény által megszerzett bélyegek is, amelyek által ők is kissé lenézettekké és kitaszítottakká váltak. Ugyanis mindkét faluban sokan még gyerekkorukban szerzett botrányos kimenetelű kalandjukra is halványan vissza emlékeztek, amikor ők ketten Bolond Sárinál éjszakáztak az erdőben és hogy abból a szülők mekkora cirkuszt csaptak. Azt még sokan "elnézték" volna, hisz' még gyerekek voltak még, de most! Felnőttekül…? Minden szabad idejüket annál a lüke vénasszonynál töltik… Aztán még fel is költöznek melléje…Nemhiába tagadták ki mindkettőjüket a családból!! "Embert barátjáról, madarat tolláról…" Így szól a közmondás. És a bölcsek szerint az igazság mindig a mesékben, a viccekben és a közmondásokban van elrejtve. (Nem pedig az újságokban, folyóiratokban, tévében…) Tehát való igazság az is, hogy: "Ördöggel jársz, ördögé válsz!". Csak ki itt az ördög és kit szolgál? Ez a kérdés! És a feje tetejére állított világban néhol még a szerepcsere is esedékes. Kunyhó a Komondor Pusztáján A ház, amelyet felépítettek oda a Komondor Pusztájára, nagyobb volt ugyan, mint a Sári kunyhója, de azért mégsem lehetett volna egy kimondott összkomfortnak nevezni. Két kis szobája volt és padlása, a szükséges megélhetési feltételeknek eleget téve szépen és gondosan el volt rendezve. Belől rendesen malterral le volt vakolva és ki meszelve. Kályha is volt, ágy, asztal, szekrény, minden létszükségleti kellék meg volt, csak a villanyáram hiánya okozott eleinte egy kis gondot, amely folytán néha olyan gondolatokkal küszködtek, amelyekben az a kérdés is felmerült, hogy közös álmuk megvalósítása folytán nem-e a szándékos visszafelé való fejlődés útjára léptek. (?) ― Kétféle fejlődés létezik. ― mondta Sári ― Minden folytonosan alakul és formálódik. De bármi, ami csak létezik. Nem kimondottan csak a megfogható, matériai dolgokról van szó. Minden, ami helyet kap ebben az Univerzumban, egy bizonyos fejlődési utat tesz meg a folytonos átalakulás folyamán. Ez törvény. Csak ha kimondottan a szemmel látható dolgokat vizsgáljuk, persze látványosan árulkodnak afelől, hogy mi miként fejlődik és alakul egy bizonyos irány felé. Viszont egyáltalán nem szabad elfeledni azt, hogy a bizonyos fejlődés milyen mérce, milyen megítélés szerint történik!! Ki, mit vár el attól az átalakulástól, fejlődéstől?? Egy általános megítélés szerint minden "normális" ember tisztában van a megítéléssel. Mindenki tudja és tapasztalja, hogy a fejlődés milyen következményeket von maga után. Az egyik fajta fejlődés. Csak kimondottan az anyagi világban érzékelt és megtapasztalt fejlődés. Ami aztán az úgynevezett jólét- hez vezet. Nem azt akarom elhitetni veletek, hogy minden elért fejlődés ebben a világban az mind kárunkra vall, hanem azt szeretném, ha megértenétek, hogy mivel mindannyian különbözőek vagyunk, hát életfeladatainkat is különbözőképp vállaljuk fel. Viszont, ha egy magasztos dolog véghezviteléhez nem érzünk kellő erőt magunkban, akkor valamiképp erősítenünk kell magunkat. És ez az erősítés lehet épp a belső erőnk, a szellemünk erősítése is. És ezt, csak kimondottan úgy lehet erősíteni, hogy kutatunk, ismerkedünk, tapasztalunk. Ha kell lemondunk mindazokról a felkínált lehetőségekről, amelyek a közvélemény szerint elfogadottak. Főként, ha felismerjük, hogy mindazok a dolgok csak gátolnak a belső szellemi megvalósításunkban. Lemondunk azért, mert az által egy más szinten járulunk hozzá a fejlődéshez. A belső fejlődés utjait egyengetjük. Tudjátok, hogy Albert Einsteinnek mi volt a véleménye a fejlődésről? Nyilvános előadáson jelentette ki, hogy " Minden elért technikai újdonság egy lépés az elembertelenedés felé! " … Tehát szerinte is az anyagi világban elért jóléti fejlődés gátolja a belső tisztaságot, amely csakis az egyetlen nagy fegyver, amely által fel vehessük a harcot az igazi fejlődés elérése érdekében. És ne gondoljátok azt, hogy ti most "visszafelé fejlődtök" azáltal, hogy az Egységes Harmónia Törvényeit meg akarjátok ismerni, magatokévá akarjátok tenni az erdő, a természet csodálatos tanításai folyamán! Hogy mindezek által egy kifinomultabb lélekkel, egy másabb minőségben álljatok majd az Isten elé, hogy fel tudjátok majd mutatni a gyümölcsöztetett "talentumokat". De az út nem könnyű! Ezt már sokan mondották és sokan leírták. És sokan meg is tapasztalták! Ti pedig most tapasztaljátok! Nap, mint nap szükségét érezték a lelki tápláléknak, amely kellőképpen erősítette őket útjuk göröngyein való botladozásukban. Egyáltalán nem volt könnyű csakúgy otthagyni a társadalom által kifejlesztett kényelmet és felköltözni "az isten háta mögé" naponként szembenézni a támadó, folyton csak érvelő saját gondolatokkal és a közvélemény megítélésével, amikor néha vélemény foszlányok jutottak el a fülükhöz a felvállalt életformájukkal kapcsolatosan. Templomba nem jártak ― igaz, hogy azelőtt sem sokat jártak ― sokak szerint az Istennel is megszakították a kapcsolatukat. Viszont ők valamiképp azért tudták, hogy Kinek kell hálát adniuk, hogy megkapták a felvállalásukhoz szükséges erőt és hogy bátorítóul Sárit is, aki mindig fel frissítette előttük, hogy tulajdonképpen miért is cserélték fel a kényelmes társadalmi életüket ezzel a meglehetősen kemény és nagy kitartást igénylő "primitív" életformával. … A következő tavaszra szerelmük gyümölcseként Janka egy kislánynak adott életet, akit mindhárman kimondhatatlan nagy örömmel fogadtak. Ugyanis Sárit is családtagnak tekintették. Szokták mondani azt, hogy az ember a rokonságát nem választhatja meg, de a barátait igen. De a szeretet és egy őszinte ragaszkodás a baráti kapcsolatot rokoni szintre is emelheti és így együtt családot alkotva harmóniába léphettek az Erdő Szellemének bölcs tanításával. Napi tevékenységeiket mindig közösen szervezték és visszavonult életmódjuk az egymást kölcsönösen segítő szereteten alapult. Janka legtöbb idejét a kislány nevelésére fordította, amelyben a Sári kimondhatatlan szeretete nap, mint nap végig kísérte, Damjanek pedig a család eltartásával járó kötelességeknek tett eleget, hol így, hol úgy. Ugyanis a vendéglőnél volt alkalmazva, mint karbantartó, de mivel abban az időben a hegyoldalban számos villákat építettek ― hol hivatalosan, hol nem ― hát jól jött egy kis mellékjövedelem és azok építésénél is sokszor besegített. A kislányt Deának nevezték el. Janka ezt a különleges nevet bizonyára titokzatos lelki benyomások által választhatta, amelyek akkor jelentkeztek, amikor még kislány korában Victor Hugo-tól a Nevető embert olvasta, amelynek női főszereplőjét szintén Deának hívták. Damjaneknek igazából a névadással kapcsolatosan nem voltak különös elképzelései de mivel Jankát nagyon szerette, hát ő is próbálta elhitetni magával, hogy csakugyan van valami fontossága ennek a különleges név választásnak. Keresztelő az nem volt. Egy ideig mind csak halogatták, épp úgy, mint az esküvőjüket és aztán abba maradt. Nem azért, mert a vallás és a hagyományok ellen voltak, vagy más egyebeket sokkal fontosnak tartottak és nem is hanyagságból. Csupán csak azért nem ragaszkodtak esküvőhöz, mert időközben a Bölcs Sáritól annyit megtanultak, hogy két ember hivatalos papírok nélkül is szeretheti igazán egymást. Aztán, mivel az esküvő elmaradt, hát a keresztelőt úgy oldották meg, hogy Sári ott a természet ölén a hegyekben megáldotta a gyermeket és ez lelkileg sokkal mélyebb hatást gyakorolt mindkettőjükre, mint bármilyen templomi szertartás. Így lett hát "Bolond Sári" a kis Dea keresztanyja, aki úgy testileg, mint lelkileg nagyon közel is állott hozzá, amelyet semmiféle vallásos szertartások által részesült keresztszülő még csak utánozni sem tudott volna. Ott fent abban az elvarázsolt hegyben a szeretetet nem az írott szabályok ― "törvények"― szerint alkalmazták. Ott éltek négyen és lélekben csaknem tökéletesen összehangolódva. Nem volt könnyű élni ott odafent. Damjaneknek főleg, aki mindig le kellett járjon dolgozni és a két asszonynak sem, akik a hegyi primitív életformát valamelyest "kiművelve" nap mint nap fel kellett vegyék a harcot, annak érdekében hogy minél tökéletesebben hasznosítani tudják a természet adta lehetőségeket. De a nehézségek ellenére mindannyian boldogan élhettek abban a biztos tudatban, hogy mindegyikük lelkében mindig meg volt a hely a másik számára. Még a kis Dea is érezte, hogy minden a tökéletes rendben és szeretetben zajlik körülötte. Néha azonban Sári panaszkodott. Mind azt hajtogatta, hogy amíg egyedül élt, nem volt ideje betegeskedni. De amióta így együtt élnek annyira sok segítséget kap, hogy "egészen elkényelmesedett" és így "rá ér betegnek lenni." Idős asszony volt, de bármiről volt szó, nem adta fel könnyen a harcot. Mindig azt mondta, hogy sokan azért szenvednek annyi féle betegségben, mert a társadalmi élet nagyon elkényelmesítette az embereket. Van idejük rá gondolni, hogy betegek. ― Ha rá gondolsz valamire, akkor az nyomban életre kel! Ha jót gondoltál, a jó felé visz, ha rosszat, akkor a rossz felé. Ha betegségre gondoltál, természetesen betegséget is várhatsz. ― mondta egy alkalomkor. ― És ha a gyógyulásra gondolsz? ― kérdezte Janka. ― Akkor be indul benned egy bizonyos gyógyulási folyamat. De ahhoz, hogy igazán a gyógyulásodra tudjál gondolni oda megfelelően harmóniában kell tartanod magadat. ― És akkor mivel vagyok harmóniában, amikor igazán a betegségre tudok gondolni és sikerül is lebetegednem? Sári elmosolyogta magát. ― Látjátok? Ez egy kész bebizonyosodás. Ugyanis addig fejtegettünk, amíg egy ellentmondáshoz jutottunk. És az abszolút igazság, mindig ellentmondásos. Ezt jegyezzétek meg! Ami nem paradoxon, az nem lehet igaz. ― Ezt nem értem ― vallotta be Damjanek. ― Ahhoz, hogy valami igaz legyen, annak teljesnek is kell lennie. Teljes, tökéletes dolog nem állhat össze fél dolgokból. Ami teljes, az egészet kell alkosson. Eddig érthető? ― Eddig az. ― felelte a Damjanek. ― Márpedig a világunk, amelyben élünk, az minden alkotóelemében egy-egy félre van osztva. Másképpen nem is érzékelhetnénk. A jó és a rossz, pozitív - negatív, férfi - nő, nappal - éjjel, hideg - meleg…és így tovább. Tehát minden, ami egyszer csak létezik, az mind csak egy-egy félből áll. Viszont, ha egy kijelentés ellentmondásos, az azt jelenti, hogy tartalmazza mindkét felet. És mivel két fél határozza meg az egészet, akkor megkapjuk az igazságot is. ― Akkor mégis hogyan kell azt érteni, hogy harmóniában lévén igazából gondolok valamire és mégis egy nem harmonikus dologhoz, a betegséghez jutok? ― Harmóniában nem tudsz gondolni diszharmóniára, mert ez lehetetlen! Amint diszharmóniára gondoltál, azt jelenti, nem is voltál harmóniában. ― Két fél dologról van szó: Ami építő jellegű és ami nem építő jellegű. ― magyarázta Sári nyomatékosan. ― Ami nem építő jellegű, ahhoz mindig jobban vonzódunk, mert könnyebb, kényelmesebb. Ami építő jellegű, az mindig nehezebb. De bármilyen fejlődést elérni csak erőfeszítéssel lehet. Az igazság útját nehéz torlaszok állják el és ezeken mind-mind át kell vergődnünk. És a nehézséget próbáljuk mindig eltaszítani magunktól. Mindig a könnyebbet választjuk magunknak és azon a félen érvényesülünk csak, amelyet választottunk magunknak. Ezért nem találjuk meg az igazságot. Ezért leszünk betegek. … Amíg társadalmi szinten a szocializmus építéséért folytak a küzdelmek, ők négyen harmonikus családként a természet nyújtotta viszontagságokkal kellett szembe nézniük. A fiatalok Sáritól nemcsak "filozófiát" tanulhattak, hanem a néha zord hegyi körülményekhez való gyakorlati alkalmazkodást is. Egy idő elteltével mindketten belátták, hogy különlegesen szokatlan életcéljuk megvalósítása érdekében bizony mekkora nagy szükségük van "tanítómesterük" lelki támogatására. Már két telet meg értek a szabadságukban és hozzá szoktak a körülmények adta nehézségekhez, de bár mekkora önbizalommal voltak és bármennyire ismerték az erdő minden fortélyait, Sári szellemi és lelki támogatásai nélkül bizony néhány hónapon belől fel kellett volna adniuk a harcot, főként amikor beköszöntött az ősz. Időnként még így is sokszor meginogtak, amikor néha gyakorlatilag megoldhatatlannak tűnő problémák adódtak és olyan dolgokon kezdtek gondolkozni, hogy vajon nem-e "igen nagy fába vágták a fejszét?" Vagy ha belsőleg érte bizonytalanság, akkor még titokban azt a kérdést is fel tették maguknak ― és egymásnak ― hogy "Nem-e tényleg bolondok vagyunk?" "Az helyett, hogy úgy élnénk mi is, mint más rendes ember, itt a vadonban élünk és megyünk Bolond Sári feje után." Aztán arra is rá jöttek, hogy az ilyen gondolatok mindig csak olyankor jelentkeztek, amikor valamit nem tudtak megoldani kellőképpen. Amikor olyasmivel kellett felvenni a harcot, amivel még nem találkoztak és nem ismertek. Viszont, amint kellőképpen szembesültek a problémával és ha nehézségek árán is, de megoldották, olyankor kimondhatatlan elégtételt éreztek és hálaadó imába foglalva köszönték meg azt a bizonyos erőt amelyet a nehézségek áthidalásához kaptak. Ilyenkor valósággal érezték azt, hogy valami előre lendíti őket, valami erőt ad nekik. Valami Fentről jövő erő, amely eddig is ott volt bennük, csak épp a szükséges nehézségeket kellett átélni ahhoz, hogy ennek birtokába is jussanak. És megértették, hogy ez jelenti a bizonyos szellemi fejlődés útját. Erő, akarat, egyéniség. Ezek nélkül nem jöhet semmi féle fejlődés. Viszont Sári sokszor figyelmeztette őket, hogy az akaraterő egymagában még nem jelent mindent. ― Ha rosszul ítélkezünk, az erő, az akarat rossz irányba is elvihet. ― mondotta ― Nagyon fontos a megítélés! ― Viszont az élet eseményeit hiába ítélem meg pozitívan, ha nincs elég erőm a tettek végrehajtásában. Többször is el emlegette nekik, hogy soha se bízzák el magukat, mert ahogyan azt szokták mondani, hogy "Az Ördög nem alszik", hát ez még akkor is érvényes szokott lenni amikor a dolgok látszólagosan szépnek, harmonikusaknak mutatkoznak és az ember ilyenkor a leg erősebbnek érzi magát. ― Nehogy azt gondoljátok, hogy már mindent megtanultattok! ― emlegettette néha ― Épp akkor vagy a leggyengébb, amikor a legnagyobb erőben érzed magadat. ― Ezt ismerem a keleti filozófiából. ― mondta Damjanek ― De ha erőben érzem magamat, az önbizalmat ad! Nem? ― Az önbizalom és az elbizakodás között különbség van! Szerényen is lehet önbizalmad és jobban jársz! Önbizalommal is fel lehet fogni, hogy nem vagy mindenható! Önbizalommal is tévedhetsz! Még pedig nagyobbat a kellettnél! ― Amikor azt hiszed magadról, hogy többé már nem botolhatsz el, a sors épp olyankor mutatja meg, hogy milyen kicsi vagy. És ettől féltelek titeket. Nagyon féltelek! ― Miért féltesz Sári? ― simogatta meg Janka kedvesen az öregasszony ráncos arcát és egy puszit nyomott rá ― Mitől kell minket féltened? Te tanítottál meg arra, hogy mindig egyszerűen kell felfogni a dolgokat! Örvendünk annak, hogy közös a sorsunk, hogy veled együtt lehetünk, hogy annyi mindent tanulhatunk tőled, örvendünk, hogy szerethetünk… Ha rád figyelünk, mi baj érhet…? ― Én is, mint mindenki más egyszer majd elmegyek…― mondta távolba néző szemekkel ― És lehet, hogy hamarabb, mint azt ti gondolnátok. ― Hovááá? ― csattant a kérdés egyszerre mindkettőjüktől, de nem volt szükség feleletre, mert Sári arckifejezése megadta a választ. ― Nem maradhatok itt mindig veletek. ― Még sokáig kell mi együtt maradjunk Sári! ― tört ki Janka ― Nagyon sokáig! ― Magatokra maradtok … ― folytatta a gondolatmenetet Sári végignézve rajtuk és észrevehető volt, amint könny csillant meg a szemében ― És valami rossz érzésem van ezzel kapcsolatosan. Nem akarlak megijeszteni, de annyira megszerettelek titeket… Ígérjétek meg nekem most, hogy ha majd nem leszek mellettetek: Fogtok vigyázni! Jóóó? ― Erre most miért kell gondolnunk egyáltalán? ― kérdezte Damjanek kényelmetlenül ― Azért, mert erre is kell gondolni! ― Jelentette ki Sári nyomatékosan, majd hozzá tett egy idézetet a bibliából ― "Nem tudhatod, hogy mikor kérik számon a lelkedet!" ― Te látod a jövőt? ― kérdezte Janka komolyan, majd hozzátette ― A jövőnket? ― Nem! ― felelte Sári határozottan ― de vannak bizonyos érzéseim, amelyekből következtetek valamire… ― És nem jóra következtetsz? ― kérdezte Janka. ― Már többször mondtam, hogy az ilyesmiket nem lehet csak úgy megmagyarázni, hisz én sem vagyok tisztában velük, csak ígérjétek meg, hogy bármit tesztek, arra mindig nagyon odafigyeltek! Jóó? ― Jó Sári. Megígérjük neked! De most már hagyjunk fel ezzel a beszélgetéssel. ― mondták a "gyerekek" , mert az ő szemében mindig azok is maradtak. Az a két gyerek, akik évekkel ezelőtt keresték fel őt és ő már a gyerekek érkezése előtt megérzett valamit, valami fájó dolgot ezzel a két kis ártatlan lélekkel kapcsolatosan. És amint kezdte egyre jobban és jobban megszeretni őket, ez az érzés egyre csak erősödött és erősödött, mintha ezzel akarta volna bizonyítani a valóságot. Nagyon megszerette őket és hova tovább egyre jobban zavarta ez a megmagyarázhatatlan furcsa és rossz érzés. Azt csaknem biztosan érezte, hogy az évet nem éli túl. De ezt nem is emlegette, hanem ennek a két fiatalnak a sorsa aggasztotta nagyon. Ez a beszélgetés egy jó ideig feledésbe merült és csak azokban a napokban kezdtek ismét emlékeztek rá, amikor Sári annyira legyengült, hogy már járni is alig tudott. Ez az időszak csupán két napot tartott. ― Próbálom, nagyon próbálom megfejteni ennek az üzenetnek a titkát, de sehogy sem megy! ― nézett rájuk keserves szemekkel ― Valamit elveszítetek, amelyért nagyon megdolgoztatok… és ez okoz valamilyen bonyodalmat… de ezt még nem szabad tragédiaként felfogni, mert a jövő kulcsa a ti kezetekben van. Vagyis van ami a ti kezetekben van és van ami nem. ― tette hozzá szomorúan ― Csak azt nem tudom, hogy mivel tudnátok irányítani a sorsotokat…? Nagyon feldúlt lett a hangulat. A "gyerekeket" kissé idegesítette ez a folyton a jövőre szóló hagyakérozás és ezáltal egyre jobban elszorult a torkuk, mert Sári amint beszélt, csak beszélt hozzuk, valamit mintha ők is megéreztek volna abból, hogy hamarosan már nem lesz köztük az, akit mindketten ― sőt még a kis Dea is ― oly nagyon megszerettek. ― Mi értelme van a halált emlegetni? ― tört ki Janka könnyes szemekkel ― A halál a végállomás. ― magyarázta természetességgel Sári ― És még az élethez tartozik ! Én ki éltem az életet, megharcoltam, amit meg kellett és boldog vagyok. Ezért nem félek a haláltól! De miattatok nem vagyok boldog. ― Mi pedig miattad aggódunk ― mondta sírva Janka ― Igen. Aggódok én is. Pedig tudom, hogy mennyire hiábavaló ― mondta Sári gyenge hangon ― De folyton csak arra gondolok, hogy nektek kettőtöknek közösen egy magasztos hivatásotok van itt ezzel a hellyel kapcsolatosan és vajon hogyan fogjátok azt majd véghez vinni…?! ― Miféle hivatásról beszélsz ? ― kérdezte Damjanek ― Nem tudom. De ti vagytok az én utódaim és nem tudom, hogy vajon ki fogtok-e majd tartani… Volt elődöm is, csak arról nem beszéltem…mert nem volt fontos. Most is csak azért fontos, mert szeretném, ha melléje temetnétek majd el! Fogalmuk sem volt, hogy milyen hivatásról és milyen utódról beszél, de megérezték, hogy számára ― és lehet számukra is ― egy nagyon fontos dologról van szó. Könnyes szemekkel hallgatták végig, amint akadozó gyenge hangon, részletezte, hogy a Sóhajok völgyében hová, milyen sírhant mellé temessék majd el. Megnyugtatta őket, hogy orvost keresni, az teljesen értelmetlen dolog lenne, hiszen az csak "akadályozná őt az eltávozásban." Papra sincs szüksége. Nagyon is tisztában van azzal, hogy mit csinál és ha valami keveset is tanultak tőle az idők folyamán, hát akkor ezt természetes módon meg kell érteniük. Az igazi Mester Akkortájt kezdtek szállingózni a fákról a levelek. Közeledett az Ősz és mintha azt hirdette volna, hogy sorsszerűen nemsokára bekövetkezik majd valami. Valami, ami véget ér. Egy halandó emberi élet pályafutása, amelynek lejárt az ideje. Az Onga felőli északi szél időnként végig borzolta a fák megfakult lombjait, a levegő is hűvösebbé vált és a kis Deát jobban fel kellett öltöztetni. Sári már nem beszélgetett, belsőleg már fel volt készülve az utolsó útjára. Már belülről búcsút vett a Komondor Pusztájától, a Kormos Tetőtől, az Ongától, a fáktól, az erdőtől, az egész tájtól, ahol leélte egyszerű életét. Ahol annyiszor szembe nézett a Természet ölén való élet kemény megpróbáltatásaival és számos kegyetlen pillanat megélése során mégis ráérzett arra, hogy bizony sehol sincs szebb, szabadabb és boldogabb élet, mint az Erdő Szellemének simogatásként ható folytonos útmutatásában itt ezen az elvarázsolt hegygerincen. Janka és Damjanek fájdalmasan ébredtek annak tudatára, hogy végleg búcsút kell venniük attól, akit szüleik helyett szerettek. Akinek mintegy belső indíttatásra keresték fel mindig a társaságát és az idők folyamán egy olyan nagyon erős kötődésük fejlődött ki iránta, hogy kész tragédiaként élték meg azokat a szomorúság teljes napokat. Még a kis Dea is a szokottnál csendesebb volt, lelki szinten valamiként átvette a szülei és környezete gyászos hangulatát. Délben az ebédet csak a kislány ette meg, egyiküknek sem volt étvágya. Egyszeriben olyan furcsa lett minden körülöttük. Olyasmit tapasztaltak meg, amit az életben, még soha. Valamiképp, mintha a magát a halált érezték volna környezetükben ólálkodni. Tudták, hogy Sári meg fog halni és azt is, hogy fel is van készülve rá. Úgy tűnt, mintha magát a halált várnák ők is. "Hogy tanúi lehessenek, amint jön Sári után…" A Nap az égen volt még, amikor Sári már többet nem lélegzett. Csendesen halt meg, semmiféle hánykolódás nélkül. Az ezoterikusak körében úgy mondanák, hogy: "Mesterhez méltóan." A mester szintjét az élete, életformája is bizonyítja, de igazából a döntő az, hogy hogyan hal meg! Olyan mesterek is voltak, akik életükön keresztül tanították, hogy hogyan kell élni, majd meghalni és amikor eljött az ők idejük olyasmiket suttogtak, hogy "Úúúgy féleeek…" Jankát és Damjaneket akkora nagy fájdalom kínozta, hogy fel sem tudták mérni azt, hogy annak idején csak úgy "véletlenül" gyermek ésszel micsoda igazi mestert kerestek fel és hogy milyen különös módon alakították ki ezt a kimondottan nagyon szoros kapcsolatot vele. És azt sem értették, hogy miért nevezte őket utódjainak és ki, vagy kik ― és hol ― voltak az "elődök." (?) Az éjjelt átvirrasztották a Sári holtteste mellett és másnap elkezdődtek az elhalálozással kapcsolatos hivatalos ceremóniák, amelyek aztán komoly meghurcoltatásokba fajultak. Különböző nyilatkozatok sorozatát íratták velük és felelőseknek tartották őket a Sári haláláért, holott, míg élt senki, de abszolút senki nem törődött vele és mégis… A dolgok kitisztázásával párhuzamban tisztességes koporsót csináltattak neki és szekeret kölcsönöztek, hogy aztán el szállíthassák a holttestet a kívánsága szerinti helyre, a Sóhajok völgyébe. A temetés időpontját illetően kénytelenek voltak hazudni, mert egyáltalán nem akarták, hogy csak kimondottan "csudalátni" olyanok jelenjenek meg az utolsó útján, akik életében mindig lenézték és kitaszították. "Bolond Sárit"! Nem volt szükség egyáltalán az effajta emberekre. És sajnos, hogy ezek közé, az "effajták közé" mindenkit "be lehetett sorolni." Az egylovas kis szekérre tett koporsót mindössze csak hárman kísérték. A Könnyek ösvényén leereszkedve a Sóhajok völgyébe, kiásott sírhant várta gazdáját, amelyet azelőtt való nap Damjanek készített elő egy bizonyos nyírfa tövében, ahol még volt egy elhagyott sírhant, amelyet csaknem teljesen benőtt már a gyom. Csendesen egymagukban, könnyek közt búcsúztak a szeretett jó Sáritól, akit szülőként szerettek és akitől három év alatt sokkal többet tanultak, mint az iskolában. Miután eltemették és szépen elrendezték a sírt, az "előd" sírhantjáról is összegyűjtötték a gazt és kissé mutatósabb formát adtak annak is. Mély gyászukban az erdő csendje kísérte a visszafelé vezető ösvényen, a Könnyek ösvényén. Teljes szomorúság honolt a Komondor Pusztáján, az egész táj mintha a nyárral együtt egy hűséges lelket búcsúztatott volna. Attól a naptól fogva a fák is jobban kezdték hullatni lombjaikat és mintha mind azt susogták volna, hogy "Ily módon kellett éljen és meghaljon a mostani világban egy olyan igazi spirituális mester, aki nem a nyilvánosság között való tevékenységet kapta feladatául." Amire hazaértek a kislány az apja karjaiban elaludt. Janka ágyat vetett neki és lefektették. Az őszi nap sugarai még végigsimítottak a kunyhójuk oldalán, aztán, mintha a napnak búcsút mondanának ők is elköszöntek. Csendesen, szótlanul üldögéltek egymás mellett és mindkettőjüknek úgy tűnt, hogy bizonyára soha sem fognak tudni megvigasztalódni. Az est leszálltával körül vette őket a sötétség, majd tűzet raktak a ház előtt és a fel-fel csapó lángok fénye időnként bánatos arcukat megvilágította. Mindketten még azokra az elmúlt időkre emlékeztek, amikor még legelőre keresték fel Sárit a kis kunyhójában. Bizony már 12 éve annak, amikor azt a csodálatos éneket hallották, az Erdő Énekét. És milyen emlékezetes éjszakát töltöttek együtt hárman, ott abban az immár elárvult kis kunyhóban és amikor már felnőttekül is felkeresték, milyen csodálatos dolog is volt, amikor a szeretet hatotta át mindnyájuk lelkét… és lehet, hogy épp ezért is oly fájdalmas és szívszaggató minden visszaemlékezés. Amint ott kucorogtak a tűz mellett, egy olyan űrt éreztek maguk körül, ami egy olyan belső sugallatot indított meg bennük, amitől egy fajta megmagyarázhatatlan félelem fogta el őket. Egy olyan hiányérzet fogta el őket, amely sok, sok mindent vonhat maga után. Valahol úgy érezték, hogy gyengébbek lettek és mégis a nehézségek ezentúl csak gyarapodni fognak. Magukra-hagyottan Az élet folyamata azonban rá kényszeríttette őket, hogy napi terheiket újból felvéve tovább folytassák felvállalt teendőjüket. A Janka számára a mindennél fontosabb anyaság felvállalása, Damjanek számára pedig a család megélhetését biztosító feltételek voltak. Az egyre hosszabbá nyúló estéken viszont jutott idő visszagondolni mindazokra a meghitt pillanatokra is amelyeket Sárival közösen éltek meg, amikor keményen kivették a részüket a fenti élet megpróbáltatásokból, vagy amikor esténként el-el beszélgettek vagy viccelődtek és tudtak örvendeni egymást értékelni és szeretni. Olykor Sári "megtanította" őket, arra, hogy hogyan kell "hallgatni" az erdő lélegzését, hogyan kell kommunikálni a fák esti suttogásaival, milyen üzenetet hordoz az Onga felőli Északi szél, és milyent a Déli… Milyen információkat hordoz a patakok vízének csobogása, a madarak éneklése, a szarvasok bőgése, medvék üvöltése, az apró erdei állatkák éjjeli halk maszkatolásai… Mindezeket oly nagy szeretettel hallgatták és olyan boldogoknak érezték magukat, hogy el sem tudták képzelni, hogy még az ilyen csodálatosan harmonikus pillanatok is egyszer majd véget érhetnek. És ezekre a felejthetetlen szép estékre visszaemlékezve, bizony egyikük sem tudta megállani, hogy ne csorduljon ki a könny a szemükből. Viszont mindazoknak a kitárt lélekkel fogadott tanításoknak valódi értelmei valamiképp még sem fogantak meg kellőképpen bennük, mert kissé bizalmukat veszítve lassan-lassan átadták magukat a szorongásnak. A tél egyre közeledett és kissé félni kezdtek, hogy ezúttal már sokkal nagyobb megpróbáltatásban lesz részük, mint a tavaly télen, amikor még Sári is velük volt és még a tél örömeinek élvezetében is volt részük. Akkor valahogy másképp volt minden. Másképp fogadták a hideget, a nagy havat, a süvítő, kegyetlen szelet. Egész máskép rugaszkodtak neki a dolgok elvégzésének. Akkor még egy éves sem volt a kis Dea és valahogy mégsem nem féltek. Igaz, hogy több alkalommal Sári kimondottan jól bevált gyógyítási fortélyai nyújtottak megfelelő segítséget amikor a kislányt betegség környékezte. És Janka már ösztönösen ezt is felmérte és ezáltal kezdett nyugtalankodni is. Hiába tanulták Sáritól azt, hogy nekik "hivatásként" kell felvállalni az itteni életet, meg hogy még örökösök is, akiknek az átlag embernél sokkal magasztosabb céljuk van az életben, az anyaság tudata mégiscsak ösztönszerűen egy magasabb szintű biztonságot igényelt, mint hogy csakúgy "bizalommal telten" nézni a jövő elé. Nézni elébe annak a kemény fogcsikorgató télnek, amely még a farkasokat is a házuk közelébe csalja és ők ketten Deával csak a Jóisten kegyelmével maradnak "nagy bizalommal". (?!) Miután mindezeket közösen is megbeszélték, úgy döntöttek, hogy mivel élelem felől kellőképpen bebiztosították magukat a télire, Damjanek nem fog lejárni dolgozni. Csak azért imádkoztak szüntelen, hogy a kislány épp le ne betegedjen. Időnként a hóban való nyomok szerint tájékozódva még csapdákat állított fel és nagy ritkán még friss hússal is megpótolhatták a napi élelemadagjukat. A nap minden órája jól beosztott tevékenységekben zajlott. Ez mindamellett, hogy meglehetősen nehéz volt, egy idő után eléggé fásulttá és megszokottá is vált, de épp ez volt ami valamiképp megvédte őket az unatkozástól. Mert unatkozni, egyáltalán nem unatkoztak. Teltek, múltak a napok, hónapok és a civilizációban csaknem évszázadokat lépve visszafelé sikerűt átvészelniük ezt a telet is és bár nagyon érezték a Sári hiányát, azért mégis volt némi örömben is részük. A hidegben való jövés-menés, a megszokott munka után jól esett a pihenés és ez alatt a re-kreálódási idő épp a következő napi terhekre való előkészüléshez volt szükséges. A Sári "örökösök"- re vonatkozó említését illetően nem nagyon voltak tisztában azzal, hogy tulajdonképpen miről is van szó. Azt tudták és már kezdetkor meg is érezték, hogy mennyire közös a belső indíttatásuk, az erdő, a természet iránti magas fokú vonzódásuk, de hogy Sárinak miféle örökösei lennének ők ketten. (?) Mit lehet örökölni még lelki szinten is egy olyan egyszerű öregasszonytól amilyen Sári volt…? Erre sehogy sem tudtak választ adni. Viszont a falubeli embereknek ezt sikerült megfejteniük semmiféle különösebb töprengés nélkül. Egyértelműen a "Bolond Sári utódai"-nak nevezték őket. Akik felnőtt fejjel képesek voltak akkora nagy marhaságra, hogy azt a bolond vénasszonyt utánozva kisgyerekkel fel "üljenek" a vadonba és középkori elődeinkhez hasonlóan ott éljenek. Semmiféle rákényszerültség nélkül.!!! Attól eltekintve, hogy sikerűt túltenniük magukat a tél nehézségein, ez még sem nyújtott kellő önbizalmat nekik. Titokban gyanakodni kezdtek, hogy nem-e csakugyan van valami igazság azokban amiket a faluban róluk beszélnek. Nem-e valamiképp túl lőttek a célon? Hisz' az erdőt a folytonosan benne való lakás nélkül is lehet szeretni!! És a jövőbe nézve milyen sors vár Deára…? És rájuk is? Ott elszigetelten…? Sárinak más volt, "mert ő bolond volt"! Vagy ők is azok volnának? Bolondok…? Vagy csak még mindig azok a gyermekek maradtak akik közösen eltervezték, hogy majd együtt fognak élni az erdőben…? Vagy csakugyan valamiféle magasztos célt vállaltak fel az életben, amiről nem is tudnak még…? A lélek vállalta fel ahogyan Sári szokta mondani. Ami a Tudattalanban van és még nem jutott el a tudatos részig, hogy ezt kellőképpen meg is értsék…? "A Belső Utak követése sokszor kimondottan furcsának, vagy nevetségesnek tűnhet a közmegítélés szempontjából." ― hallottak ehhez hasonlókat Sáritól. Azonban életformájuk megválasztásának mérlegelésében legtöbbször a közvélemény megítélésének adtak igazat és amint bizonyos előítéleteik születtek az elkövetkezendő életsorsukkal kapcsolatosan a későbbiekben meg is bizonyosodtak, mert csakugyan egyre nehezebben boldogultak, bármilyen problémájuk is adódott. Amint elemezték a dolgokat, rá jöttek, hogy tulajdonképpen nem nehezedett meg a dolguk, ugyanazok a napi feladatok elvégzései maradtak, de mégis sokkal többet aggódnak, főleg a megélhetésük felől és még arra is gondoltak, hogy vajon nem kellett volna-e közelebb építeniük a házat a faluhoz…(?) Belátták, hogy Sári nemcsak testileg hiányzott, hanem lelkileg is. De nagyon, mert ő volt az aki mindig megadta azt a kellő erőt, amely segítségével mindig sikerült felvenni a harcot az akadályokkal és nehézségekkel, amelyekkel szembe kellett nézniük és amelyekről azt hitték, hogy mindig a maguk erejéből győztek le. A Sári lénye tulajdonképpen elősegítette őket abban, hogy amit végeztek, azt mindig örömmel és megelégedettséggel végezték. Viszont ők lassan-lassan kezdték kényszernek érezni a napi teendőjüket és ezzel kapcsolatosan egyre többször adódtak nézeteltérések is köztük. Lassan-lassan úgy tűn, hogy kezdték felfogni, hogy miért is féltette őket, ha magukra maradnak. Sári már nem volt köztük, magukra maradtak és többször előfordult már, hogy az adódó napi teendőkben hibáztak és nem úgy fogták fel a dolgokat mint amikor Sári velük volt. Az helyett, hogy egymást kisegítve ― mint előbb ― közösen megoldották volna a problémákat, nem értettek egyet és a bizonyos nehézségek végett egymást hibáztatták. Szó-szoros értelemben gyengébbeknek érezték magukat. Azt is felfedezték, hogy unalmas és egyhangú az élet itt fent a hegyben. Janka szót tett azért, hogy Damjaneknak könnyebb, mert ő bejár az emberek közé, de ő sokkal jobban el van szigetelve a világtól. Damjanek pedig elégedetlenkedni kezdett a Janka otthoni munkájával. Mindketten csak a maguk érdemeit látták. Az erdő hangját már nem értékelték és egyre ritkábban "hallgatták". A megélhetéssel kapcsolatos gondjaik elnyomták lelki béke utáni vágyódásaikat és hiába, hogy testi értelemben elvárták volna mindazokat a békét és harmóniát nyújtó érzéseket, amelyeket még Sári idejében éreztek, de a sok aggodalmaskodástól, szorongástól lelkileg annyira meggyengültek, hogy már kételkedni kezdtek még azokban a dolgokban is, amelyeket egyértelműleg megéltek és ki is próbáltak, amikor még a Sári "irányítása" alatt éltek. Mindezek ellenére azért nem volt olyan nagy baj köztük csak épp érezték a lelki hanyatlásukat és azt fájlalták mindketten, hogy az indulásukkor, amíg Sári is velük volt, addig soha nem adódtak ilyen fajta problémák köztük. A kis Dea jól volt, szépen fejlődgetett, ott játszadozott kint a friss erdei levegőn. Három éveske volt és apró kis lábacskáin a zöld gyepen, a lombok, bokrok közt néha elég messzire eltipegett, ilyenkor mindig nagy ijedtséget okozva édesanyjának, akinek napközben az egyik szeme mindig rajta kellett legyen. Pompásan érezte magát ott fent a végtelen szabadságban, azonban még nagyon kicsi volt ahhoz, hogy fel tudta volna mérni azt, hogy a szabadságnak néha mekkora nagy ára is lehet. És a nagy baj ott volt, hogy ezt még a szülei sem tudták felmérni. Ugyanis ők egészen másként vélekedtek a történtekről, amely a Sári halálát követő év nyarán történt. Fájdalmak Azon a nyáron Damjanek kevés ideje maradt az otthoni teendőkre. Így nagyrészt a ház körüli feladatok végzése inkább Jankára hárultak. Ezzel nem is lett volna még olyan nagy baj, hisz' a nő már eléggé hozzászokott sokféle szükséges dolgok végzéséhez, csak ami kizáróan férfimunka volt, azt bizony a férjétől várta el. A Sári kis kunyhója és az ők házuk közt körül belől úgy harminc méter távolság lehetett és ezen a távon volt egy régi kút, amely már évtizedek óta nem volt használva. Víz is általában csak nagy esőzésekkor volt benne és akkor is csak zavaros és iszapos volt, semmire nem tudták használni. El is határozták, hogy befedik de aztán később úgy döntöttek, hogy betemetik, mert nem láttak semmi hasznot benne és a leánykára is veszélyt jelentett. A terv meg volt, csak épp a kivitelezés késett, mert Damjanek inkább a faluban dolgozott és keveset volt otthon. Janka a biztonság végett ideiglenesen lefödte. De csak ideiglenesen, mert többször felszólította férjét, hogy temesse be. Egy esőzések utáni napsütötte nyári napon Janka a ház előtti kemencén módosított, a kis Dea pedig ott jött-ment körülötte. Azon a helyen eredetileg csak egy egyszerű tűzhely volt, de apránként annyi sok alakításon, módosításon ment végig, hogy kemencévé formálódott. Tehát azon a napon Janka egy újabb módosítással volt elfoglalva. Az ilyesmit mindig örömmel és élvezettel tudta csinálni, kreativitást érezve munkájában. Ahogyan az mindig szokott lenni, ilyenkor az ember elveszti az időérzékét, nem tudja felmérni, hogy mennyire telik az idő. Arra emlékezett, hogy a kislány "nemrég", még a kis törpe borsika bokrok körül szökdécselt. Már nagyrészt a munkálat vége felé közeledett, amikor egy kis idő múlva tekintetével rutinszerűen a kis virágmintás ruhácska után kutatott és nem látta sehol. Automatikusan épült be a tudatába, hogy "az előbb még ott volt a bokroknál." ― Tehát "akkor" biztonságban volt… és nem telhetett el olyan sok idő. Kiáltott kettőt, de nem kapott feleletet. Önmagára való neheztelés érzet futott végig rajta, amiért még nem tudta megtanítani arra azt a lányt, hogy ilyenkor mindig vissza feleljen! Még végzett néhány simítást és a munkát abbahagyva már kissé aggódva a lányka nevét kiabálva keresésére indult. Előre a borsikák irányába ment. Onnan aztán le szaladt a lejtőn, arra gondolva, hogy virágot szedni ment… Kiáltott. Semmi válasz. Még kiáltott. Egyre idegesebben. Már igazán szólhatna! És már sírva kezdett kiabálni, mert már biztosan tudta, hogy ennyi kiabálás után Dea valamiképp már jelt adott volna magáról. Zokogva szaladt felfelé, aztán le szaladt egy másik ösvényen. Közben már magából kivetkőzve kiabált szüntelen. Semmi, de semmi nem érdekelte akkor, csak megpillanthassa valahol azt a drága kislányát a kis Deát. Istenem! Istenem!! Nagyon meg volt ijedve. Amikor fuldokolva visszaért, hirtelen a kút jutott az eszébe. Megdermedve állt meg és alig mert oda nézni. Amikor a kút tetején a félrecsúszott fedelet megpillantotta ijedtséggel párosult fájdalom hasított bele a szívébe. Jaj Istenem, csak azt neee!!! Hirtelen megfutamodott a kút felé. A sietségben megbotlott és elvágódott, mélyen felhasította az alkarját, de mintha észre sem vette volna felugrott és pillanatok alatt ott volt a kútnál. Amit abban a bizonyos felpörgetett állapotában oly nagyon szeretett volna felbukkanni ― a kis virágmintás ruhácskát ― hát ott kellett látnia maga előtt körülbelül három méterre lent a kút iszapos vízében. A latyakos, iszapos rész tulajdonképpen nem volt mély, de ahhoz mégis épp elegendő volt, hogy a fejjel benne fekvő kislány képtelen legyen levegőhöz jutni. Jankát ájulás környékezte. Azzal sikerült erőt vennie magán, hogy "hátha még él!!!". Kiáltani segítségért nem volt értelme, mert jól tudta, hogy egyedül van. De azért önkívületben jajveszékelve néhányszor azért elkiáltotta magát. Közben a ház felé szaladt, maga sem tudta miért. Hirtelen a ház előtti kispadon akadt meg a szeme, amelyet Damjanek még a Sári éltében ácsolt össze, hogy esténként azon üldögéljenek. Azt ragadta meg és cipelte a kúthoz, aztán óvatosan addig engedte lefelé, amíg a pad vége talajt ért. Aztán óvatosan a másik végére lépve üggyel-bajjal, zokogással az aljba ereszkedett. Ott a ruhájából kiszaggatva, valamiképp magához erősítette a gyereket és foggal-körömmel felvitte onnan. Aztán magán kívüli állapotban nagy sietséggel lefelé indult a falu felé. A kis Dea még akkor életben volt, amikor Janka beért vele a Karakói orvosi rendelőbe, ahol hirtelen nagy felfordulás keletkezett és miután az orvos megvizsgálta a kislányt, rögtön mentőért telefonáltak, hogy a városba szállíthassák. Addig is sürgősen neki láttak a légutak kitisztításukhoz de nem sok eredménnyel, mert amire a mentő megérkezett a szegény kis Dea már halott volt. … Janka és Damjanek számára a szörnyű tragédia egy teljes lelki és pszichikai összeomlást váltott ki. Számukra akkor teljesen megállt a világ. Egyszeriben semmi sem maradt benne, ami valamiképp érdekeltté tette volna magát. Sem pozitív, sem negatív irányban. A törvények értelmében, közvetlenül a temetés után, vizsgálat alá helyezték a történteket. Nem volt elég a mérhetetlen hatalmas fájdalom, újabb nyilatkozat írások és egyéb fajta ceremóniák kezdődtek, amelyek egyre csak fokozták a pszichés zavaraikban való fetrengéseiket. Aztán miután kellőképpen a törvény paragrafusait minden szempontból át tanulmányozták, szülői gondatlanságnak nyilvánították a történteket. Mindkettőjüket felelősökké téve a gyermekük haláláért. Visszamenve addig a pontig, hogy nem biztosítottak a felnevelése érdekében megfelelő körülményeket. És ezeket akarva-akaratlanul annyit hallották, hogy már kezdtek is hinni benne. Már kezdték elhinni azt is, hogy Sárit csak ők nem látták bolondnak. És, hogy ők is tényleg bolondok voltak, hogy a "vadonban" akarták felnevelni a gyereküket. Aztán ami az egészben még a legszörnyűbb volt: Egymást hibáztatták a legjobban. - Egyik azzal érvelt, hogy a másiknak nem volt gondja arra, hogy biztonságot teremtsen a környezetben, amelyben a saját lánya él… A másik azzal, hogy jobban kellett volna rá vigyázni… Mindkettőjük lelke annyira összetört, hogy mindezeknek az utólagos vitáknak a hiábavalóságát már nem tudták felmérni. De mindezek után azonban veszekedésekre túl sok idejük nem maradt, mert az ügyhöz kapcsolódó néhány tárgyalás után rövidesen mindkettőjüket börtönbe zárták. Így maradt árván ott fent a hegyben mindkét kunyhó, a Komondor Pusztáján. Lakóinak egyik része a zöld lombok alatt örök álmát alussza a Sóhajok völgyében, másik része pedig elpártolt az Erdő Szellemétől. Évek múltak el és csak nagyon kevesen jártak arrafelé. Az elvarázsolt hegygerincről szóló régi történteket mindig vagy valami tragédiával hozták összefüggésbe, vagy pedig boszorkányokról meséltek és titokzatos, rémisztő dolgokkal ijesztgették egymást az emberek. És e történtek után úgy Karakón, mint Jarabón a falubeliek mindezeknek a hiedelmeknek nagy valóság alapot adva a régiek állításainak beigazolását vélték. A Komondor Pusztáját kimondottan titokzatos, babonás, boszorkányos helynek nyilvánították és a babonásabbak közül aki tehette el is kerülte azt a helyet, amelyről rémhírek kezdtek terjengeni és Bolond Sáriról, akinek még a "holta után is hatalma van az élők felett." De azért, bármennyire is "félős" volt arrafelé járni, aránylag rövid időn belől mindkét kunyhóban csak az üres falak meredeztek egymásra. Ami egyszer mozdítható volt bennük, azt mind elhordták. … Évek múltán ilyen állapotban talált rájuk egy férfi, aki csakúgy arra járt, arra számítva, hogy ott éjszakázik. Megállt a ház előtt és az ajtón benézve azokra az időkre emlékezett vissza, amikor ott bent, olyan szépen és barátságosan el volt rendezve mind a két kis szoba. Nagyon szép volt minden! Tökéletesen emlékszik minden apró részletre. De már nem hatott rá semmiféleképp. Már nagyon elhalványodott a "szépérzéke". Semmiben nem volt képes felismerni sem a szépet, sem az örömet. Bármerre tekintett, mind csak ellenséget látott maga körül. Amelyet természetesen igyekezett is minél hamarabb legyőzni. Mindig csak a harcon, az ütközésen járt az esze és nagyon kevés barátja maradt. De ezek a "barátok" az utóbbi három évben hűségesen mindig mellette is álltak, annak eredményeként, hogy végtelenül magányossá vált. Pszichéjében, amilyen fontossági sorrendet kaptak, így helyezkedtek el: - Az első, a legjobb barát volt: a Lázadás. Ez mindennél fontosabb volt. - A második volt az Erőszak, amelyikre a legbüszkébb volt. - A harmadik és a negyedik barát is óriási hűséget bizonyítottak. Ők voltak a Keserűség és a Fájdalom. Ezek voltak az igazi hű "barátai" abban az időben. A két utóbbi ott kísérte rendíthetetlenül, amint belépett abba a kis szobába, amelyben valaha egy kis ágy helyezkedett el a fal mellett és abban a kis ágyban éjjelente egy gyönyörű szép kislány aludta édes álmait. Egészen addig, amíg szülei felelőtlensége miatt meg nem halt. De főképp az anyja gondatlansága miatt!!! Könnyel telt szemekkel állt a kis szoba közepén és akaratlanul emlékek peregtek le előtte. A ház teljesen üres volt és mocskos. De nem ennek okáért döntött amellett, hogy nem éjszakázik meg benne. Hiába járt már jóval éjfél után, mégsem volt ottmaradása. Kilépett a holdvilágos éjbe és még egyszer ― talán utoljára ― végignézett mindenen. Minden nagyon megváltozott. Minden átalakult és élettelené vált. …(Vajon a hegyi szellem elhagyta volna ezt a tájat…?) Könnyeit letörülve búcsúzott a kis háztól, a pusztától és csak úgy találomra lefelé indult az éjszakában… Az ösvényen lefelé haladva azonban még éjnek idején is jól tudta, hogy hol, merre jár, hisz' már gyerek kora óta ismerte a táj minden apró részeit. Jól tudta azt is, hogy hová fog megérkezni. Míg gyerek volt és a Könnyek ösvényét hallotta emlegetni, mindig valami szomorúságos dolog jutott az eszébe. Valahogy átélte ennek a megnevezésnek a valósságát, valódiságát. Akkor! És amit felnőtt fejjel, ott az éj közepén a Sóhajok Völgye felé tartott, a Fájdalom és a Keserűség olyan közelről kísérték, hogy valósággal már ő hordozta őket és mint valami élősködők egyre csak kínozták lefelé menet. De annyira, hogy amint a temetőben egy kis elhagyott sírhant fölé ért, szabály szerűen térdre esett és fékezhetetlen zokogás tört ki belőle. Az óriási lelki fájdalomban fogalma sem volt, hogy mennyi időt tölthetett el ott a Dea sírjánál. Csak némi lelki regenerálódás után vette észre, amint körülötte lassan virradni kezdett. Lassan felállott, nagyokat sóhajtva, fájdalommal telve vett búcsút, örök búcsút a hőn szeretett néhai kislányától. Majd aztán kibotorkázott a temetőből és egy új, keserűséggel és lázadással telt nap elé nézve elindult a hegyeken keresztül. A történtek után néhány héttel a Komondor Pusztájának egy másik volt lakója kereste fel az elárvult vidéket. Alvajáróként lépkedve közelítette meg a magára maradt kis házat és könnyeit szabadjára engedve lerogyott a bejárat elé. Az emlékek benne is furcsa keserves érzéseket váltottak ki. A múltat fájlalta nagyon, a történteket. Az eseményeket, ahogyan történtek. Visszaemlékezett az ott megélt kellemes pillanatokra, de ezek még fájdalmasabbá varázsolták a jelent. Szomorúan tudatosította magában, hogy a történt események hatására, már nem érzi lelkében az erdő hívását úgy mint régebb. Sőt! Egyáltalán nem érez semmit! Mintha számára meghalt volna az a vágy, amely hosszú időn keresztül mindig odavonzotta őt. Mintha kislánya halálával egyben az Erdő Szelleme is meghalt volna… És mindezen érzések felfedezése közepette, mély gyászban megsiratta a néhai kislányát, aki számára a legdrágább kincsnek számított és sorra mindent, mindent, ami fájdalmat okozott… Mindkettőjük gondatlanságát, amely a Dea halálát okozta…Megsiratta azt is, hogy már egyáltalán nem tud ragaszkodni ahhoz, akit régebb oly nagyon szeretett… Sári is az eszébe jutott, akit szintén nagyon szeretett…De leginkább önmagát siratta, hogy mekkora fájdalmak közt kell visszaemlékeznie mindazokra a boldog szép időkre, amikor még csak nem is gondolták volna, hogy mindennek ekkora nagy keserűséggel kell majd végződnie. Egy egész napot töltött el ott fent, mély fájdalomban üldögélve a kis ház előtt és olyan érzése támadt, hogy ez a hely, amely régebb annyi örömmel és boldogsággal töltötte el, többé már nem neki való, mert mindezek után csak lelki bánatot képes előidézni. Majd aztán amikor a Nap már jócskán lehajlott, lassan felszedelőzködött és mintegy örök búcsúként még utoljára végig nézett a Komondor Pusztáján és arra az elhatározásra jutott, hogy többé már nem fog ide jönni erre az elátkozott helyre. Szintén a Könnyek ösvényén indult lefelé és a temetőbe érve ő is zokogva borult le a kis sírhant előtt. Később aztán felpuhította rajta a földet és tele ültette erdei virágokkal. A Sári sírját is megtakarította, rá is helyezett néhány virágot. Utólag még sírdogált egy keveset, majd búcsút vett néhai kislányától és a falu felé indult. Amikor meghal az Erdő Szelleme A történt események Jankát is és Damjaneket is annyira megdolgozták, hogy egy teljesen más állapotba kerülve, már semmiképp nem kapcsolódtak az együtt megélt "felejthetetlen" emlékeikhez. Sőt! Mindketten teljesen elfordultak a közösen kidolgozott életfelfogásuk elméletétől és még saját maguk előtt is szégyellték, hogy mennyire együgyűen képesek voltak követni egy tanulatlan, buta vénasszonyt, csak azért, mert amikor gyerekkorukban meglátogatták, olyan jól érezték nála magukat. Akkor. És azután ugyanis amikor még nem sikerűt felnőniük, hittek valami csodában, hogy aztán valami "örökséget" kapnak, amitől oly nagyon boldogok lesznek majd… És meg is kapták, csak nem a boldogságot, hanem egy életre szóló lelki marcangolást, amely nap, mint nap minden alkalommal, minden lépésüknél eszükbe juttatta azt, hogy: Igenis! Ők voltak a felelősek kislányuk haláláért!!! Janka lelkében a természethez való ragaszkodás lángja már a börtönben töltött években teljesen kihalt. Nem mindig adódott alkalma saját bánatába merülni, mert az úgynevezett "fennmaradási" harc ki követelte belőle, hogy az élet kimondottan gyakorlatias oldalát használja és helyezze nap, mint nap előtérbe. Ugyanis a női börtönökben is komoly harcok folynak az érvényre jutásért és bizony ennek érdekében Jankának is nagyon meg kellett ám vetnie a lábát. Nem volt idő a befelé való fordulásra. Ezt már az első napokban észrevette és azt is felmérte, hogy ha továbbra is csak átadja magát a bánkódásnak, akkor nem biztos, hogy túl fogja élni az egészet. Márpedig, akárhogy is el volt keseredve, valamiképp élni akart. Nem sokat töprengett azon, hogy, miért, kiért, milyen célból. Nem voltak tervei, elvárásai az élettel kapcsolatosan, de azért tudat alatt határozott: Túléli a börtön éveket! Mégpedig bármi áron! Ha még az emberség, a tisztesség feladása árán is! Nem számított semmi. Úgy adott, amint kapott. Rövid időn belől meg tanulta nem mérlegelni, hogy kivel mennyire kell méltányosnak lenni. Háta mögé temette a múltat és csak kimondottan a Jelen-re összpontosított és ez segítette abban, hogy csakugyan túlélje a sors által előírt megpróbáltatásokat, hogy majd azután értékelje fel bánatát és neki foghasson igazából a lelkében való vizsgálódásnak. Damjanek saját maga ellen lázadt, amiért képes volt egy nőért lemondani élete legfontosabb céljáról: A harcról. Már nem is Harci Művészetekként, vagy sportként emlegette maga előtt az életfilozófiáját megalkotó célkitűzéseit, hanem puszta harc és kegyelmet nem ismerő küzdelemként lebegett előtte minden jövőbe néző gondolata. És ez aztán megadta a "túlélésért" és érvényesülésért való erőt a börtön falai között is. Annyira belefásulttá és elvadulttá vált, hogy utólag már nem is neheztelt különösen a börtönben töltött évek miatt, mert ugyanis szerinte ott "nagyon sokat tanult". De csak eltávolodni mindazoktól a dolgoktól, amelyeket még annak idején annyira értékelt és kimondottan nagy jelentőséget adott nekik. … Janka túlélve a börtöni élet mindennapos zaklatottságait, amint egyből lecsendesedettebb körülmények közé került, hirtelen önmagával találkozott szembe. Saját érzéseivel, amelyek a sorsa által előírtak beteljesítése közben hosszú időn keresztül oly távol maradtak tőle, hogy már azt kezdte hinni, hogy teljesen ki is haltak belőle. Sokáig ezek hatása alatt teljes elkeseredettségében mindent újból felidézett magának és elsiratta a múltat és csak későre kapott némi életkedvet, hogy valamiképp kezébe vegye élete további sorsát. Annak ellenére, hogy minden vágya a keserves emlékektől való menekülés volt, mégsem kívánkozott el a falujából. A közösen vett házuk elég gyatra állapotban volt és arra gondolt, hogy ha talál más lehetőséget, nem költözik oda vissza. Az apját kereste fel, akivel még az előző években is nagy ritkán fenntartott valamilyen halványnak ítélt kapcsolatot. Aztán mivel a tragédia megtörténte után, még néhányszor találkoztak, hát abban a reményben volt, hogy befogadja és ideiglenesen majd lakhat nála. Az "öreg" beteges ember volt és a betegség sok mindent megtanít az életben. Sokak, akik sokáig nem ismerték az alázatot és a kegyelmet, huzamos betegség után jönnek rá, hogy "gyógyulásukat" csakis az hozhatja meg, ha megtanulnak együtt élni a betegségükkel. És ehhez szükséges elismerniük, hogy ez csak az alázat és a megbocsátás gyakorlásával lehetséges. Az effajta fejtegetésekhez még némi gyakorlatiassággal hozzáadódhat az is, hogy ha valaki beteg, az előbb utóbb gondozásra is szorulhat…(?) A Janka apja is hasonló logikával gondolkozhatott, amikor azt mondta lányának, hogy ha tisztességes munkahelyet keres magának, akkor visszafogadja. (lányának) Ugyanis nagyon megterhelő volt számára az a tudat, hogy a közvélemény megítélése szerint lánya a közösségi életben mennyire lesüllyedt, sőt kitaszítottá vált. Hiszen törvénytelenül gyermeket hozott a világra… Nem viselte gondját kellőképpen és ezért halt meg a gyerek… Több mint három évet élt "vadházasságban" … És aztán még ami a legszörnyűbb: - A Bolond Sárival már gyerekkorától fenntartott furcsa kapcsolata… (És ki tudja, nem-e ő is boszorkány???). Az első napokban az emberek csaknem úgy néztek Jankára, akárcsak annak idején egy leprásra. Folyton összesúgtak a háta mögött, minden lépését gyanakodva fogadták, de neki annál nagyobb volt a bánata, hogy mindezekkel foglalkozni tudjon. Csakis egyetlen dologra koncentrált: Hogy valamiképp fenn tudja tartani magát és hogy közben ki járogasson a temetőbe. Szerencsére azonban a turista forgalom annyira fejlődött, hogy közvetlen kapcsolatait nem feltétlenül helybéliekkel kellett lebonyolítsa, mivel a vendéglőnél sikerült állást szereznie pincérnőként. Így effektíven nem is nagyon volt kapcsolata azokkal, akik kinézték maguk közül. Az idegenek, vagy átutazók pedig, ha netalán hallottak is felőle némi alaptalan rágalmat, azokat egyáltalán nem vették figyelembe. … Amíg Janka elsődleges életcéljául a keserves emlékektől való szabadulást tűzte ki magának, addig Damjanek az élet ellen való lázadást, amely folytonos erőhasználatot és mindenben való megpróbáltatást követelt. Végtelenül csalódottnak érezte magát. Csalódott a sok elméletben, a belső utak keresésében, a szerelemben, az életben, az Istenben… Csak egyedül az erőben nem! Mivel a legjobb korban és kitűnő formában volt. Abban a korcs elképzelésben élt, hogy ebben a rohadt és degenerált világban csakis az erő (és erőszak) által lehet érvényesülni. Ez volt az ő kimondottan egyéni jellegű "filozófiája". Megvetett mindent, ami nem a kimondottan a nyers erőpróbára alapult. Háta mögé tett a tanultak közül mindent ami a Szellem harmóniájával kapcsolatos. Nem a belső út érdekelte, hanem a győzelem. Be akarta maga előtt bizonyítani azt, hogy a külső erővel mindent meg lehet szerezni, amire szükség van. Amit nem lehet ― például a az egyetértést, a szeretetet ― arra nincs is szükség az életben, mert a világ kimondottan hatalmi harcokra épül, amelyben nem kaphat helyet sem az egyetértés, sem a szeretet. Nem volt állandó lakhelye, csak bolyongott a világban, annak függvényében, hogy hol milyen megmérettetésekre nyílott új lehetőség. És ha valaki kereste, kapott is bőven. Már pedig ő kereste. A valóságosan embertelen és kimondottan veszélyes küzdelmeket. Erejével kissé elbizakodott lett, mert nagyon tehetséges volt és az alapokat is jól begyakorolta annak idején, amikor még az esze is a helyén volt. Szabályos, vagy helyesebben szabálytalan csaknem élet-halál harcokat vívott, amelyeknél nem csekély összeg volt a tét. De mindebben elsődlegesen nem a pénzszerzés motiválta, hanem a győzelem. És ha ezt valamilyen okból nem érte el, akkor csaknem önkívületbe esett. Egy alkalommal, amikor legyőzték, miután magához tért a kudarc tudata annyira felpörgette, hogy legyőzőjét a saját otthonában kereste fel és ott csaknem agyonverte. Alig tudott elmenekülni a hatóságok elől. Anyagilag nem voltak problémái, hiszen "jól keresett". Viszont lelki problémákért nem kellett kölcsönért mennie a szomszédba. Azonban ezt, még önmaga előtt sem vallotta be. És hogy bebizonyítsa, hogy nagyon is jól érzi magát, nagyon sokat edzett. Adódott is rá bőven lehetősége, mert különböző harci klubok edzőtermeiben képessége miatt szívesen látták. És ennek érdekében ott általában nem mutatta ki a foga fehérjét és arról is hallgatott, hogy néha "illegálisan" is űzi a "harci művészetet". Viszont amikor a kimerültségtől már jóformán mozdulni is alig tudott, olyankor bizony szembe találta magát saját gondolataival, amelyek elől képtelen volt elmenekülni. Néha adódott, hogy őszinte tudott lenni önmagához és bevallotta, hogy bizony nagyon eltévelyedett úton jár és egyáltalán nem lesz jó vége, ha így halad tovább. Titokban néha ráérzett arra is, hogy erőforrásai nem épp kimeríthetetlenek és egyszer bizony el fog jönni az az idő is, amikor majd őt is legyőzik… sőt még tönkre is tehetik. Mert józan ésszel felmérte, hogy mennyire veszélyes "játékokban" vesz részt. De annyira beképzelt volt és olyan kimondottan hatalmas belső erőt is érzett magában, amely segítségével bármikor bármiben kellő időben képes megállítania önmagát. Arra számított, hogy "jól megalapozza magát" és azután még az is megtörténhet, hogy majd "jó útra tér". Viszont ez a gondolat már eleve ellent mondott egyéni "életfilozófiájának", mert ugyanis hatalmas önbizalmát abból a korcs hitből merítette, hogy a legtökéletesebb úton halad. A "világ" a rossz, a világban van a hiba és a világ az, amely ki kényszeríti belőle a lázadást és az erőszakot. Így egyáltalán nem volt semmi lelkifurdalása az ellen, hogy sokszor milyen aljas dolgokba keveredett bele. (Egyelőre.) ◄--- Előző lap: 2. Elválás                 ---► Következő lap: 4. Ahol már nem hallatszik az Erdő Éneke