Az elvarázsolt hegygerinc/Ahol már nem hallatszik az Erdő Éneke/A Boszorkány Sziklája



Az elvarázsolt hegygerinc‎‎


Ahol már nem hallatszik az Erdő Éneke/A Boszorkány Sziklája

Egy alkalommal, négyesben egészen az Onga lábáig sétáltak ki ahol már a Boszorkány Sziklájától lenézve Kelet felé a nagy sziklák meredeztek a szédítő mélységbe a Túr-Turi patakára. Noémi a sziklának az egyik repedésében olyan ritka fajta szalmavirágokat fedezett fel, amelyek még nem voltak a virágokból összeállított ornamentumában. Jóformán még meg sem említette és Dragó már lendült is és semmi félelem nélkül mászott volna a szikla párkányra a mélység fölé és semmi nehézség nélkül le is szedte volna az édesanyjának azokat a virágokat, de mivel szemerkélt az eső és csúszós volt a hely, apja megállította.

― Majd leszedjük máskor! ― mondta nyugodtan ― Nem fognak elhervadni. Ilyen időben nem szabad olyan veszélyes helyeken mászkálni!

A fiú megmerevedetten állt egy pillanatig, izzó tűzet érezve a mellkasában és csak arra gondolt, hogy az édesanyja mennyire szokott örvendeni az effajta virágoknak. De aztán hirtelen egy bársonyos, csillapító hatású tekintettel találta szembe magát és a felcsapó lángok a szívében folyamatosan aludtak ki. De azért továbbra is neheztelt az apjára.

A történteket a hátuk mögé temetve értek haza. Szerda délután volt és nem gondolták, hogy négy nap múlva a Boszorkány Sziklájával kapcsolatosan még történni fog valami, amit majd egy szörnyű tragédiaként fognak emlegetni az egész környéken.

Vasárnap volt, amikor a megrendítő esemény történt. Dragó iskolakiránduláson volt, Janka pedig szolgálatban és Lénárd Domokos és felesége épp kint voltak az Onga lábánál. Ott a Boszorkány Sziklájánál, azon a helyen, ahonnan Dragó pár nappal azelőtt le akarta szedni a virágot az édesanyjának. Ami akkor ott fent történt, arról különféle vélemények és állítások születtek. Mindenki pontosan tudta, hogy mi történt. Lénárd Noémi a sziklákról a mélybe zuhant és szörnyet halt. Elemben azt nem tudta senki, hogy: hogyan ?

Bárhogyan is történt kimondhatatlanul megrendítően hatott mindenkire. Különösen Dragóra. A gyermeket, mintha teljesen kikapcsolták volna. Mintha nem is ezen a világon lett volna. Nem sírt, nem hisztizett, nem beszélt, nem evett, nem aludt, csak mintha megmeredt volna. Egy helyben üldögélt, és még csak mozdulni is csak ritkán mozdult. Senki semmilyen formában nem tudott kommunikálni vele. Lénárd Domokos, amilyen szétroncsolt állapotban volt, még a fia miatt is aggódhatott, mert amint meg vizsgálták azt állapították meg, hogy a fiú nem akar élni. Pszichikailag már lemondott az életről. A gyermek annyira legyengült és állapota annyira súlyossá vált, hogy csak kórházi kezelés folytán külsőleg beavatkozva éltették.

A balesettel kapcsolatosan megkezdődött a kivizsgálás és tárgyalások folytak, amelyek Lénárd Domokost a mélységekig kimerítették. Jankát is nagyon megérintették a történtek. Mivel az idők folyamán Dragót nagyon megszerette, ő is kimondhatatlanul aggódott miatta. Legtöbb idejét mellette töltötte a kórházban és folyton azt várta, hogy bárcsak legalább kinyitná a szemét! Viszont a gyerek iránti hűségét és odaadását senki nem értékelte ― Lénárdon kívül ― mert őt okolták az igazgatóné haláláért. Mindenhol csak azt suttogták, hogy "miatta ölte meg a feleségét!". Továbbá már nemcsak "kurvának", hanem mint "gyilkosnak" is titulálták. Viszont a közvéleménynek ez az újabb hulláma nem tudta annyira megérinteni, mert nagyon el volt foglalva a Dragó sorsával. Csaknem két teljes hónapba telt, míg a gyereket kiengedték a kórházból és egy édesanya hűségének is számot tett volna, ahogy mindig bejárt hozza és ápolta azt a fiút. Mindenki csak azt mondta ― még az orvosok is ― hogy csak azért csinálja, mert hamarosan amúgy is az anyja szerepét fogja átvenni. Mert tulajdonképpen az történt, hogy ― mint minden "nagymenőnek", hát Lénárd igazgatónak is "kitekerték a nyakát". Van pénz, van ismeretség és mindent el lehet intézni. A környékbeli emberek 90 százalékának ez volt a véleménye a történtekről.

A tragédia után még hónapok elteltével sem kászolódtak ki zaklatottságukból. Dragó annyira rendbe jött, hogy megértette, hogy élnie kell és látszólagosan felvette az élet ritmusát. De Janka jól tudta, hogy mindez, csak a látszat. Mintha érezte volna, hogy ez ki fog hatni a gyerek egész életére. Az is feltűnt neki, hogy valamiképpen mintha neheztelne rá a fiú. Mint ahogyan a közvélemény, ő is hibáztatná valamiképp…

― Dragó! ― nézett mélyen a szemébe a fiúnak és megfogta két kézzel a vállát.

― Azt akarom, hogy őszinte légy! Miért nem akarsz szeretni engem? ― közben könnyek csillantak meg a szemében.

A fiú semmi nehézség nélkül állta a tekintetét. Mélyen nézett vissza a szemébe.

― Anyukámat megölték! ― mondta nyomatékosan.

Janka csaknem megijedt, annyira meglepődött. Nem attól, hogy még nem hallott volna hasonló kijelentéseket, de hát a gyerek, hogy ilyent mondjon ?

― Hogy mondhatsz ilyent! ― szólt rá csaknem szigorúan.

― Tudom! ― mondta a gyerek.

― Honnan tudnál ilyesmiről ? ― csodálkozott Janka a határozottságán.

― Azt nem tudom, hogy honnan, de tudom, hogy megölték és most hagyj békén! ― eltaszította magától a nőt és otthagyta.

Janka mélyen elgondolkozott a történteken. Biztosra ő sem tudhatott semmit, de még csak gondolni sem mert rá. A közvélemény, az egy külön kategória, amellyel nem tanácsos sokat törődni. Ezt már rég megtanulta. De valamiképp a gondolat mindig csak visszatért. Nem azért aggódott, mert számításai voltak a jövőt illetően. Lénárdba egyáltalán nem volt szerelmes és még csak nem is álmodott arról, hogy egyszer majd "igazgatóné" lesz. Viszont Dragót nagyon szerette és valahol fájt, hogy a fiú annyira hidegen viselkedik. Lénárd is nagyon aggódott a fiáért és sokat is beszélgettek róla. Egy alkalommal Janka megemlítette, hogy mit mondott a gyerek.

― Istenem… Janka! Hát már te is kételkedni kezdesz ??? ― kérdezte fájdalmas hanglejtéssel és mélyen a nő szemébe nézett.

― Édesem, dehogy kételkedek, csak azt mondtam, amit a gyerektől hallottam. Érted? ― mondta a nő végtelenül sajnálkozva.

Lénárd sóhajtott és végtelen szomorúság ült az arcán. Fejével aprókat bólogatva magának igazolta, hogy mennyire elege lett mindenből.

― A gyerek… az más! Bizonyára észrevett valamit a kapcsolatunkról és a közvélemény is befolyásolhatja… Nem tudom! Csak annyit tudok, hogy ennyi fájdalmat még életemben nem éltem át.

― Tudom, hogy miken mentél keresztül és miken mész keresztül mind e mai napig és én egyáltalán nem gondolok semmi rosszra! Hidd el nekem! Csak Dragóval kapcsolatosan említettem ezt. Ne haragudj kérlek! ― mondta a nő és együtt érzően megölelte a férfit.

Ott álltak összeölelkezve sokáig. Janka érezte, amint könnycseppek folynak le a férfi arcán. Szembe nézett vele és így nézték egymást sokáig, aztán a férfi ismét szorosan magához ölelte a nőt.

― Soha nem gondoltam ilyen borzalmakra Janka! ― mondta bánatosan ― És hogy a baleset után minden ennyire elfajul! Hogy ennyire irigyek és kárörvendőek az emberek! Azok is, akiken annyiszor segítettem, kiemeltem a szarból őket! …És történik egy dolog, amit ugye csak én egyedül tudhatok pontosan… És rögtön azzal jönnek, hogy minden "megtervezett", "megszervezett" volt és még téged is belemártanak.

Janka aprókat bólogatott, majd sóhajtott egy nagyot és nagy kék szemeit újból a férfire emelte. Ismét így álltak, mélyen egymás szemébe nézve. Azután Lénárd lágyan végig simított a Janka szép arcán.

― Tudod…― szólalt meg, mint aki egy végtelenül hosszú történetbe akar bele kezdeni ― Azt, még nem vallottam meg senki előtt, bármennyire is szorongattak, hogy : Téged jobban szeretlek, mind ahogyan a feleségemet szerettem! De őt is szerettem és nem én öltem meg! Nem tudom el hiszed-e?! ― kérdezte keserűen.

― Jaj Istenem! Domi! Kérlek ne beszéljünk többet erről! Jóó?

― De igenis! Hadd beszéljünk! ― mondta Lénárd határozottan ― Eddig mind csak másokkal beszéltem róla és mindig kényszerítve. Mos veled akarok beszélni róla, hogy könnyítsek a lelkemen. Azt akarom, hogy te, aki megérdemled tiszta képet láss a dologról!

Janka belátta, hogy tényleg megkönnyebbülést hozhat, ha kibeszéli magát, és beleegyezően bólintott. Lénárd egy keveset várt, míg kissé lecsendesedett, aztán múltba tekintő szemekkel nézve maga elé lassan beszélni kezdett.

― Szép idő volt és Noémi ismét kedvet kapott, hogy tegyünk egy sétát az erdőben. Örvendtem, mert tudtam, hogy jót tesz neki a mozgás, hisz' az orvos is javasolta. Aztán amint kellemesen egyre felfelé haladtunk, lassan azt vettük észre, hogy milyen közel kerültünk az Ongához. És akkor ő indítványozta, hogy ha már itt vagyunk, menjünk fel a csúcsra is. Hát… felmentünk! De együtt utoljára… ― könnyek szöktek a szemébe és sírni kezdett. Janka együtt érzően átölelte és együtt sírt vele.

― Aztán ― folytatta kis idő múlva ― miután ott szétnéztünk, hát lefelé indultunk. És amikor odaértünk ahhoz a kiugró részhez, a Boszorkány sziklához, eszembe jutott az a virág. Fel akartam lépni, hogy leszakítsam, de ő meg fogta a karomat. - És tudod, hogy milyen furcsa szokásai voltak - Azt mondta, hogy sokkal több energia áramlást, meg eredetiséget érez abban ha saját kezűleg szakítja le… És fellépett a párkányra…

― Lénárdnak ismét elakadt a hangja, de Janka ezúttal nem ölelte át megint, hanem kissé izgatottan visszakérdezett.

― Azért a pár szál virágért, amelyet Dragó akart leszakítani???

― Azért a pár szál virágért Janka! Ha úgy vesszük az a pár szál virág "ölte meg"!! ― mondta könnyek közt a férfi és eltűnődött.

Janka testén pedig hirtelen egy hideg áramlat futott végig, aztán verejtékezni kezdett, majd érezte, amint lábából kezd kimenni az erő és le kellett ülnie egy székre. Aztán arcát a tenyerébe temetve szaggatottan sírni kezdett. Lénárd ott állt kissé távolabb tőle és könnyezett, de Janka már nem vigasztalta…

Janka nagyon felkavart állapotban ért haza. Apjának nem volt feltűnő, hisz' az utóbbi időben ilyesmi nála csaknem napirenden volt. Aztán már kislány korától egymaga irányította a sorsát, az anyjához hasonlóan csak az ösztöneit követte mindig és folyton csak a szégyent hozta rá, így nem sokat törődött a lányával.

Janka nem is emlékezett már, hogy miként jött el Lénárd lakásáról és hogyan ért haza. Csak azt érezte, hogy egy olyan félelem fogta el, hogy már jó ideje mozdulni sem mert a kis ágya széléről. Reszketett, mintha a hideg rázta volna, pedig egyáltalán nem volt hideg. Akaratlanul is leperegtek előtte az utóbbi három évben történt események. Amint a Lénárd szeretője lett… a "karriere"… Dragó… Noémi… a kirándulások… a szalmavirág… Amelyről, még azt meri mondani , hogy "az ölte meg a feleségét"! Helyesebben úgy lehetne mondani, hogy épp az árulta el! Őt! Vagy, hogy ő árulta el saját magát azzal a mesével, hogy Noémi maga akarta leszakítani azt a virágot… Amelyet ő már a "baleset" előtti nap már leszedett és meglepetésnek szánva a Noémi kis kosárba tette a többi "kellékek" mellé. (Dragónak is elégtétel szerezve) És egy nap alatt nem nőhetett ki ott semmiféle virág!!! Főképp szalmavirág!! És… nem volt ott akkor semmi… és Noémi… (?) … Istenem, hát csakugyan mind igaz, amit róla mondanak? És Dragó!? Szegény kicsi Dragó! Vajon honnan tudhat mindent? Valamiféle spirituális erők működnek abban a gyermekben?? Ő pedig a tiszta logikával, az értelemmel jött rá arra, amit mások csak sejtenek, de nem tudnak pontosan.

Rájött, hogy mi történt. Azaz, hogy hogyan történt, azt nem tudja, de azt, hogy Domi hazudott neki… és miért hazudott…? Miért emlegette azt a virágot, amely akkor már ott sem volt? Hiszen jól emlékszik, hogy ő maga szedte le az összeset. Pontosabban: Három szálat, amelyből egyet lefelé menet elvetett, mert a fél fele hibás volt. És két szál szalmavirág, ott a kis-kosárban… Istenem! Páros szám! A halottnak viszik párosával a virágot!! Tehát ő már egy nappal előtte elvitte a virágot neki. A szeretője feleségének. A halotti virágot… És… És… A Boszorkány Sziklája…!!! Micsoda átokba keveredett? Istenem!! Jaj… a Boszorkány, aki megöli a szerelmes férfiembereket, de ezúttal a férfi asszonyát ölte meg…!!!? Vajon mi köze lehet neki mind ezekhez …? … Borzongás futott végig rajta és még jobban kezdett félni.


Olyan különleges félelmet mint akkor, még sosem érzett. Annak keverékét érezhette körülbelül öt éve, amikor Sári "várta a halált". Akkor is mind úgy tűnt, hogy magával a halállal kell találkoznia valamilyen formában. Márpedig a halállal csak egyetlen formában lehet igazán találkozni. De nem is halálfélelmet érzett, hanem valami irtózatos vibrálást maga körül minden felé, ami még a haláltudatnál is borzasztóbb volt. Valahol mélyen érezte, hogy neki is valami köze volt ehhez a szörnyűséghez. És ahhoz is, hogy Dragó élete teljesen megváltozzon. Ezt érezte! Tagadhatatlanul, és ettől félt olyan nagyon. Ő is részese ― bűnrészese a történteknek! Ezt soha nem tudja lemosni magáról! Istenem! Hát így kárhozik el az ember lelke?? Bizony, valahol azért még a közvélemény is rávilágíthat az igazságra! (?) Valahol nemhiába emlegették őt mindig olyan emberként, aki nem megfelelőképpen éli az életét. Vajon hol és mikor ronthatta el az életét? Mert annyi bizonyos, hogy elrontott valamit, amit fogalma sincs arról, hogy miként hozhat helyre. Életében még soha nem érezte ennyire egyedül magát. Ennyire elhagyatottnak, ennyire védetlennek. Mintha teljesen kicsúszott volna a talaj a lába alól.

Másnap amikor Lénárd a napi teendőit végezve valahol a távolban volt, megkereste Dragót. A fiú teljesen hidegen fogadta.

― Megkérlek, hogy egy kis időre gyere velem! ― mondta Janka gyászos hanglejtéssel a fiúnak, akin a közömbösségen kívül nem látszott semmi.

― Miért? ― kérdezte csak úgy érdekleltség nélkül

― Beszélni szeretnék veled. ― mondta Janka és nyomatékosan hozzá tette ― Őszintén!

― Jó. ― mondta a fiú semmi érzelem, semmi kíváncsiság nélkül.

― De előbb el kell vennünk valamit! ― jelentette ki Janka és megkereste az ornamentumhoz tartozó kis kosarat és kivette belőle a két szál szalmavirágot. Aztán a fiú felé bólintva csak ennyit szólt

― Mehetünk!

A gyerek gépiesen követte, nem kérdezett semmit, még csak nem is beszélt. Janka, mivel nagyon is "bűnösnek" érezte magát, ő sem próbált semmi enyhítő érzelmeket kierőltetni a gyerekből. A temetőbe mentek. Nem a Sóhajok völgyébe, mert oda már rég nem temetkeztek. Amikor oda értek a Noémi sírjához, Janka átnyújtotta Dragónak a szalmavirágokat.

― Fogd! ― mondta a gyereknek ― Ezeket saját kezűleg akartad átadni neki. Emlékszel?

A gyerek alig észrevehetően bólintott, de nem nyúlt utána csak nézte a virágokat.

― Sajnos, hogy igazad van abban, hogy anyukádat megölték. ― mondta Janka teljes szomorúsággal és a kezében tartva a virágokat, részletezve, hogy a gyerek is megértse, elmondta a "történetüket".

A gyerek nem sírt, még csak nem is könnyezett, de Janka érezte, hogy a lelke mélyén, ami végbemegy, az már nem sírás, nem zokogás, hanem a fájdalom égbekiáltása. Amit vajon abba fog-e majd hagyni egyáltalán? Kiérezte azt is, hogy bármilyen közel is kerültek egymáshoz, Dragó nem fog tudni neki egykönnyen megbocsátani. Főleg miután teljesen megbizonyosodott afelől, hogy az apja a mindenkinél jobban szeretett édesanyját miatta ölte meg. De azért halványan reménykedve mégis megpróbálta.

― Dragó! Nagyon jól tudom, hogy miért haragszol rám! ― mondta teljes bűnbánó szemekkel.

― Nagy fiú vagy és nagyon értelmes. Jól tudod, hogy apud és köztem mik történtek. És őszintén, a legnagyobb fájdalommal vallom be neked, hogy anyukádnak miattam kellett meghalnia. Annyira sajnálok mindent és szeretném, ha meg tudnál bocsátani nekem! Én annyira szeretlek… Istenem!! Dragó ! Bocsáss meg… ― tovább már nem tudott beszélni zokogásban tört ki, térdre rogyott a fiú előtt és megölelte. A gyerek nem taszította el magától, de teljesen hidegen érintette mind a bocsánatkérés, mind a kifakadás. Szenvtelen arccal nézett maga elé és mintha csak azt várta volna, hogy legyen már vége ennek az egész jelenetnek.

Janka sokáig nem tudott szóhoz jutni, csak egyre sírt és közben azt is emlegette, hogy akkor is szeretni fogja Dragót, ha nem tud megbocsátani. Aztán zsebkendőt vett elő, megtörülgette magát, majd a sírástól csiklandozva felvette a virágokat amelyek közben a földre estek és a fiúhoz fordult

― Sokáig eltart a szalmavirág itt síron! Add át neki! Hiszen nagyon szerette! ― nyújtotta feléje szipogva a virágokat Janka. Dragó rápillantott, teljes nyugalommal a szemébe nézve ennyit mondott:

― Ha te szedted neki, akkor te add át őket!

Janka arra számított, hogy ha Dragóval ismerteti az igazságot némiképp megnyugvást kap. De nem így történt. Egyáltalán nem érzett semmiféle felszabadultságot. Sőt, egyre jobban nyomasztották a temetőben történtek. Érezte, hogy Dragó nem tud majd megbocsátani, de mégis annyira rosszul esett, amikor erről meg is bizonyosodott. "Ha te szedted neki, akkor te add át őket!" Igen. Ő szedte. És amíg élt, addig kellett volna átadnia azokat a virágokat! De elkésett. Meghalt, amire át kellett adni. És most, hogy átadta ― mert letette az asszony sírjára a virágokat ― vajon Noémi hogyan fogadta?? Nem éltében kellett volna-e virágokat adni neki? … Vajon hogyan történt volna minden, ha másként gondolkozott volna, ha másként döntött volna még azon a karácsony estén? Ha másként irányította volna élete sorsát?

Négy évvel ezelőtt azon gondolkozott, hogy vajon itt maradjon-e ezen a helyen ahol gyermekkorát élte és amelyet oly nagyon szeret. Mert mindezek ellenére folyton olyan érzései voltak, mintha épp az ami szép, ami vonzó és olyan boldogságot sugall, egy idő után mérhetetlen fájdalmakat is tud okozni. A fájdalmas emlékeket felidéző hely ellenére akkor mégis úgy döntött, hogy marad. Azon a helyen, amelyet a szíve szerint szeret. De a négy év alatt történt események végkimenetele annyira megijesztette, hogy csaknem babonás félelemmel kényszerítette magát, hogy tovább álljon erről az elátkozott helyről. Ha csak a neve is eszébe jut a "Boszorkány Sziklájának", borzongás üt ki rajta. Hiába, hogy itt nőtt fel és mindig is fog fájni a lelke ezért a helyért, de valamiképp a gyönyörű emlékek mellett mintha a fájdalom is ide vonzódna ennek a titokzatosan Elvarázsolt Hegygerincnek az aljába. És ezen fejtegetések alapján határozott úgy, hogy máshol és másképp próbálja kézbe venni az élete sorskönyvének (meg)írását.



◄--- Előző lap:Élni az életet                 ---► Következő lap:A Belső Erők működése