Az elvarázsolt hegygerinc/Az Erdő Szellemének hívása/Átfogó szeretet

Az elvarázsolt hegygerinc‎‎ Az Erdő Szellemének hívása/Átfogó szeretet Az Erdő Csendje a kisebb panziók közül ― Janka rátermettségének és az "Agy"segítségének köszönhetően ― Karakón csaknem a legjövedelmezőbben működött. Nem volt mindig különös tolongás, zsúfoltság, mert periódusonként fogadtak bizonyos csoportokat, táborozókat, amelyek teljes ellátása már az Interneten keresztül be volt programozva. Janka és Damjanek nagyon meg voltak elégedve számításaikkal. Sőt! Arra még egyikük sem gondolt, hogy két év leforgása alatt ennyire harmonikusan be is rendezkedjenek. Gyermekkori közös álmuk ha nem épp az akkori "valóságában" is, de valóra vált. Megélhetést, otthont teremtettek ott azon a helyen, ahol mindig a legjobban érezték magukat. A Komondor pusztáját nem feledték el és azt sem, hogy a kis házban még ők éltek boldogan. És még meg volt bennük az a remény, hogy majd egyszer "birtokba veszik" majd a Komondor pusztáját, csak jöjjön el annak is az ideje. Szerették volna valamennyire kijavítani azt a kis házat, de annál fontosabb volt, hogy még a tél előtt teljes egészében berendezhessék a lakásukat. A téli csoportok fogadásai is már elő voltak jegyezve és megfelelően fel is voltak készülve, de mégis egy kimondottan "előkelő" vendég fogadása végett kissé lázban voltak. Ugyanis Gréta az utolsó téli vakációját náluk fogja tölteni és a napokban őt várták. Természetesen Ladóékat is meghívták, de úgy értesültek, hogy ők csak pár napot engedhetnek meg maguknak. Alig hullott le az első hó, már annyit volt hangoztatva az "elit csoport" érkezése, hogy Elvira néni, Anna és Dódi két héten keresztül csak találgatták, hogy vajon "kik" lehetnek ezek a folytonosan emlegetett vendégek, akiket a szó kimondott értelmében vendégekként is várnak. És még csak nem is rokonság (?!). Viszont a Janka és Damjanek látogatásakor mindannyian érezték, hogy a Gréta láthatatlan, de valóságban érzékelhető energiája folytán a kis csoportba egy olyan ragaszkodó és őszinte szeretetet varázsolt beléjük, hogy azóta mind rokonokként gondolnak egymásra. Ladóék mivel nem voltak különösen "barátkozó" típusú emberek, sosem gondolták volna, hogy egykor épp a tőszomszédjukkal ennyire kimondottan őszinte kapcsolatot létesítenek majd. Gréta is nagyon boldog volt, amikor nap, mint nap tapasztalhatta, hogy a két "szeretett családja" milyen intenzíven fenn tarják a kapcsolatot egymással. Ugyanis csaknem naponta csörögtek a telefonok és mindig tájékozottak voltak egymás felől. Az elvarázsolt hegygerincen és környékén hó födte az egész tájat. De nemcsak nyáron volt ott szép ám a táj. Fehérség minden felé, a Nap, fényét vakítóan vissza verte a hó és milliónyi szikrákat szórva ragyogta be az oldalakat. Sokszor "látni" lehetett a hideget és tartós egy helyben való gyönyörködés után még érezni is. A fák kopár ágai közt jól be lehetett látni az erdőkbe és úgy tűnt, mintha a hegyek valamivel közelebb kerültek volna egymáshoz. Aki szerette a hegyi gyalogtúrákat, az leértékelően vágott volna neki egy "közeli" hegyoldal megmászásának. Főképp, ha nem rendelkezett megfelelő tapasztalattal, a "téli sétákat" illetően. Ilyen tapasztalatlansággal indítványozta Ladó Adi is az Ongához való "sétát". Ugyanis lentről az erdő fáin "keresztül látva" nem is tűnt oly nagyon hosszúnak az út. Janka és Damjanek ― és Gréta is ― jól tudták, hogy "nem mind arany, ami fémlik". (Hisz' nemegyszer jártak együtt ki télnek idején Birtihez, míg élt). Viszont a Természet tanár olyan meggyőződéssel ecsetelte, hogy ő még járt azokon a helyeken és tudja, hogy a természet szépségeiben való gyönyörködések milyen áldozatokkal járnak. ― Én nem azt akarom elhitetni veled, hogy nem volnál képes rá, csupán arra akarlak figyelmeztetni, hogy messzébb van, mint gondolnád! ― magyarázta Damjanek. ― Hagyd csak legalább bővíti az élményeit! Felmegyünk! ― mondta Gréta. És, ha Gréta mondott valamit, akkor azt valamiképp mind elfogadták. Nem hisztizve, vagy parancsolóan hatott rájuk, hanem minden kijelentését egyszerüem a bizalom hatotta át. Azért a nagy túrának csak hárman vágtak neki, mivel Elena nem rajongott annyira a nagy hóban, a veretlen utakon való sétákért és Janka is szolidaritásból vele maradt. Elől Damjanek ment és verte az utat, Adi és Gréta pedig a lábnyomaiba lépkedve utána. A Kormos Tetőig aránylag nem is volt különösebb probléma, de miután rá tértek az Ongához vezető meredekre, akkor már Adi is kellőképpen kezdte megtapasztalni, hogy bizony télen egészen más a természetben járni. A lány egyenletesen lépkedve komoly erőtartalékokkal haladt, egyáltalán nem jelentett komolyabb nehézséget a gyalogolás. Damjanek pedig épp eleget hozzá volt szokva az erdőjáráshoz, úgy nyári, mint téli időszakokban. Aztán a fáradtságot, az erőfeszítést nagyon is megérve ― és elfelejtve ― végül is részesülhettek a tetőről adódó fenséges látványban. Visszafelé már valamivel könnyebb volt és az érdekesség kedvéért be tértek a Komondoron lévő kunyhóba. Damjanek száraz ágakat kotort ki a hó alól és begyújtott a kis-kályhába. Gréta sebtében kitakarított és amire kimelegedett a kis szoba ideiglenesen már el is rendezkedtek, hogy elfogyasszák a magukkal a hozott jó útitársat a kaját. ― És ti Jankával télnek idején is itt éltetek ? ― kérdezte csodálkozva Ladó. ― Én lejártam dolgozni a faluba de ők hárman itt fent éltek. ― magyarázta Damjanek. ― És kisgyerek is volt?? ― kérdezte Ladó. ― Igen. Volt. ― mondta kissé szomorúan elgondolkozva Damjanek. ― A kis Deát semmiképpen sem kell búsuljátok! ― szólt közbe Gréta sokatmondóan Damjanekre nézve. Damjanek bizalommal teljesen nézett vissza a lány sugárzó szép szemébe. ― Mert tulajdonképpen nem halt meg. És nem is tudna meghalni soha. És… számotokra sem halt meg! . Ezt nem is olyan rég, hogy megtudtam. ― Gréta! Drága kis Gréta! Ezt honnan tudod? ― kérdezte meghatottan Damjanek. ― Tőled! ― felelt egyszerűen a lány ― Tulajdonképpen te ezt hamarább tudtad! Még ott a Bagolyvárnál. Damjanek mélyet sóhajtott és nagyon komoly maradt. Gréta is komoly volt, de aztán kis idő múlva elmosolyogva magát Ladihoz fordult. ― Nem hagylak el titeket sem. ― mondta finoman keze közé fogva a férfi arcát ― A jövő nyártól fogva itt fogok élni, ezen a helyen, de nagyon sokszor fogunk találkozni. Ez biztos! És mindig szeretni foglak. Ladó érezte, amint lelkét elnyomja a fájdalom. Miért is vannak az elválások az életben? Miért kell elválniuk azoknak, akik oly nagyon szeretik egymást? Miért??? Körülbelül egy fél év és… Istenem! Hát mégis? Mégis "el jönnek" érte? De inkább "ő megy el"!!!?? … Miért is kell mindent tudjon ez a lány? — Majdnem elsírta magát. Damjanek észrevette Ladó lelki vívódását, közelebb húzódott hozzá és a vállára tette a kezét ― Ne búslakodj barátom. Ezúttal sorsaink Gréta által közössé váltak. És ha szeretetben, barátságban "kovácsoljuk", akkor fölösleges minden jövő felőli aggodalom. Aztán e kijelentésben való bizodalmat a két férfi egy baráti kézfogással pecsételte meg. ◄--- Előző lap:Találkozás                 ---► Következő lap:A veszély, ami varázslatosabbá teszi az életet