Az elvarázsolt hegygerinc/Elválás/Szépség általi érvényesülés

Az elvarázsolt hegygerinc‎‎ Elválás / Szépség általi érvényesülés A fájdalmas búcsúzkodás után a Damjanekkel együtt járt helyeken Janka sem sokáig sétálgathatott magányosan emlékekbe burkolózva, mert rövid időn belül – ha akarta, ha nem – ő is életforma változtatásra kényszerült. Ugyanis szüleinek sikerűt véget vetniük az örökös veszekedéseiknek, mégpedig azt a klasszikus módszert választva, hogy megkülönöztek egymástól. És ez olyan formában történt, hogy a papa ki jelentette, hogy egyiküket sem akarja látni többet a házában. A mama azzal vigasztalta kislányát, hogy majd csak el lesznek kettesben ott a Városban, ahol neki már lakása is van. Janka semmiképpen nem örvendett ennek a családi zavarnak és költözködésnek, de egyáltalán nem volt más választása, mert az apjával soha nem tudott jól kijönni. És sajnos az anyuval sem nagyon, mert tulajdonképpen nem is nagyon nevelte, mert mindig "úton volt". Körülbelül két-három hétre rá, ahogy Damjanek elkerült otthonából, Janka is egy meglehetősen szokatlan környezetbe keveredett, egy másik távolabbi Városba, ahol az anyja már "megvetette a lábát". Viszont már a megérkezése első pillanatában egy elég jelentős csalódás érte. Ugyanis az anyu azt nem említette neki, hogy a lakása mellett még "lakótársa" is van. És időközben aztán még az is kiderült, hogy tulajdonképpen ők ketten az anyjával lakótársai annak a férfinek, akié a ház. Az időnként elkeseredett kis Jankát a mama mindig azzal vigasztalta, hogy "Robi bácsi" milyen kimondottan jó ember, hisz' mindkettőjüket befogadta és ezért nem árt néha a kedvébe járni. És szegény kislánynak azt is meg kellett tapasztalnia, hogy a mama "miként jár kedvébe Robi bácsinak." Mert ugyanis Robi bácsi nem épp egy kimondottan összkomfortban lakott. Mindössze egy kis szoba és egy kamra volt, amelyen hárman kellett megosztozniuk. Az új és zord környezetben bizony gyakran felelevenedtek a felejthetetlen szép Nyár emlékei. Könnyekben úszó szemekkel gondolt vissza a Damjanekkel közösen megélt élményekre: Az erdő hívására, a fák suhogására, patakok csörgedezésére… madarak énekére… Sokáig próbált abban a tudatban élni, hogy lelkében azért még énekel az erdő és még mindig érti azt a különös dallamot, meg azokat az elmosódott szövegfoszlányokat, amelyet akkor hallottak ott fent a hegyben a Bolond Sári házánál. Az iskolában őt is jövevényként fogadták, de ő egészen más taktikával próbálkozott "alkalmazkodni", mint Damjanek. Puhán, könnyedén reagált, ha esetleg méltatlanul bántak vele és tisztában lévén sajátos természet adta bájaival, hát azokat vetette be kellő alkalmakkor, amikor igazán célt akart elérni. Amint Damjanek az erő és hatalom szerzés érdekében harcolt, Janka már kezdettől fogva a külső megjelenést, a szépséget helyezte igazán előtérbe. És mivel egy gyönyörű szép lányka volt, hát sikerült is ezáltal érvényesítenie magát, főleg a fiúk körében –– És amint nőtt, minden férfi társaságokban. –– Hamar megtapasztalta azt is, hogy kellő időben egy mosoly, egy kedves szó –– ami egyáltalán semmi nehézségbe nem kerül –– mennyire képes megváltoztatni még a kimondottan szilárdnak hitt véleményeket is. Az anyja egy étkezde konyháján dolgozott és Janka az iskola után a havi keresetbe bepótolva néha besegített neki. Az anyja szerint ő ezzel a munkájával "járhatott a kedvébe Robi bácsinak", mert ugyanis mivel hárman voltak, a közköltségeket bizony elég nehezen tudták fizetni. Főképp, ha Robi bácsi csak hébe-hóba járt dolgozni. –– De ettől eltekintve "nagyon" rendes ember volt. Mert nemcsak az anyut, hanem még Jankát is szerette. Azaz "próbálta szeretni", de Janka mivel nem viszonozta ezt kellőképpen, egy bizonyos idő elteltével mély ellenszenv és gyűlölet alakult ki köztük. És ilyenkor "a szegény anya", csak őrlődött "középen". Kinek adjon igazat, hisz' egyik élettársa, a másik meg az édes lánya…(?) Hát csaknem teljes lelki összeomlásban szenvedett. Egészen addig, amíg aztán Robi bácsi ki nem pakolta őket a házból. Ez akkor történt, amikor Janka már majdnem elvégezte az ötödik osztályt. Csaknem másfél év telt el azóta, hogy elkerült otthonról és nem láthatta viszont az erdőt, a hegyeket… és Damjaneket. Másfél év alatt bizony sok minden változik, minden egyre csak alakul valamerre, valamivé formálódik, de a lány lelkében még nem aludt ki a vágy amely csaknem naponta átjárta, hogy újból az erdő csendjével, békéjével a végtelen szabadsággal együtt ünnepelhessen. Viszont az anyjához annyira közel állott, hogy egyáltalán még értelmét sem látta, hogy említést tegyen mindezekről a vágyódásairól. Az anyja szerint nekik az életben már semmi keresni valójuk nincs ott Karakóban. Hiába virágzik ott a turizmus, az igazi élet a nagyvárosokban van. Ott másabbak az életfeltételek, a megélhetés, iskola, munkahely meg minden. Aztán az állam nem engedi meg, hogy valaki csakúgy az útra kerüljön … (!) Számukra is biztosított egy –– ugyanolyan kis lyukat, mint Robi bácsinál –– lakást, egy munkás szállót, amelyben akár hosszú időn keresztül el tudnak lakni. Azonban épp annyira végtelennek tűnő hosszú ideig nem laktak abban a kis panel lakásban, mert a mama egy újabb lehetőséget próbált ki – magának! – Ugyanis egy újabb élettársra tett szert, aki sokkal másabb ember volt, mint az az ütődött Robi. A kissé zaklatott életkörülmények ellenére Janka a tanulásban azért megállta a helyét. Nem volt kimondottan jó tanuló – és nem is lehetett, hisz' csaknem elképzelhetetlen volt számára (és az anyjáéra), hogy az iskolába járással párhuzamosan ne dolgozott volna valahol – de az órákon annyira oda figyelt, hogy mindig tisztában volt épp azzal, ami szükséges volt. Így a felvételiknél, vizsgatételeknél nem adódtak problémák. Az érvényesülés végett egyre jobban megtanulta használni a természet adta adottságait, de mindezeket csak mértékkel alkalmazta, mivel elég nagy lány volt már ahhoz, hogy elrettentő példaként állapítsa meg, hogy bizony az anyja ezeket a "női fegyvereket" mennyire visszataszító módon használja. – És mégsem tudja kellőképpen érvényesítenie magát. – Időközönként a lakhelyüket is sokszor cserélgették, főleg olyan alkalmakkor, amikor az anyu "élettársat" kapott magának. Olyankor mindig "újból kezdtek mindent", ahogyan az anyja szokta emlegetni. Aztán amikor az ilyen "újból kezdések" igen gyakoriakká kezdtek válni, hát Jankának kezdett elege lenni belőlük. Már elég nagy lány volt, tanult is, dolgozott is, ― mert a szükség rávitte ― és jogot érzett azzal kapcsolatosan, hogy szót tegyen az anyjának. Amikor észrevette, hogy mindez hiábavaló, akkor stratégiát változtatott. Az újdonsült "apunak" vetette be bájait, de csak addig a pontig, amíg létrejött egy gondosan megtervezett "családi probléma". Azután, már ő nyugodtan kiléphetett a játékból, tovább már a kettejük dolga volt. De nem sokáig, mert ugyanis általában azzal ért véget az ilyesmi, hogy újból költözködni kellett. Janka számára ez nem volt kimondottan előnyös, de azért épp elegendő elégtételt érzett az anyjával szemben. Már 17 éves volt, amikor az anyja egy valamilyen kiránduláson vett részt és Jankához csak a híre jött vissza, hogy baleset folytán meghalt. Akkor már Janka elég jól keresett, ― néha iskolába is járt ― de még sem volt elég pénze ahhoz, hogy az anyját becsületesen eltemettesse. (Az anyja pénze ugyanis a kirándulásba volt befektetve.) Nem volt mit tennie, hát haza utazott Karakóba és az apjától kért segítséget. Az apját különösen nem rendítette meg a hír és nem nagyon akarózott anyagilag semmi féle támogatást nyújtani. ― Annak idején, amikor megesküdtünk, azt fogadtuk meg, hogy "jóban-rosszban"! … Ezt ő nem tartotta be! Nagyvilági élet kellett neki. Aztán téged is maga után nevelt és ezért küldtelek el mindkettőtöket. Ez volt a véleménye a papának, aki annyira bele őszült az élet nehézségeibe, hogy körülbelül ötven évesnek nézett ki, pedig alig volt negyven. De mindezek által azért egy csekély összeggel bepótolt és nagyjából aztán sikerült is tisztességesen lebonyolítani a temetést. Annak ellenére, hogy az apja épp olyan feslett nőszemélyt látott benne, mint hajdani feleségében, Janka időnként azért meglátogatta, főleg, amikor már az iskolával is végzett és pincérnőként dolgozott egy előkelő vendéglőben. Az ilyen látogatások folyamán törtek fel benne újra azok a mély természet iránti vágyódások, amelyeket még kislány korában fedezett fel magában. Ilyenkor mindig egy különös késztetést érzett arra, hogy kimenjen legalább az erdő aljába, ne csináljon semmit, csak hallgassa amint a szél végig simogat a lombokon, hogy hallja a patakok csendes nyugtató csobogását, a fák susogását és végig legeltesse szemeit az ismerős tájakon, amelyekhez az utóbbi időben oly hűtlen maradt. Mivel már szép nagy lánnyá érett, városi élete folyamán időnként alakultak párkapcsolatai is, de olyan különleges emléket egyik sem hagyott hátra még, amilyent a szomszéd falusi Damjanekkel együtt éltek át. Igaz, hogy még mindketten gyerekek voltak akkor, de valahogy mégis olyan kimondottan tiszta összetartozandóságot éreztek egymásban. Amint egymagában sétálgatott, valahol mindig azt érezte, hogy annak a felejthetetlen Nyárnak az emlékei örök lenyomatként élni fognak a szívében. És ilyenkor, amikor mindig fellángolt benne az erdő iránti vonzódás, ugyancsak érezte, hogy mindezzel a csodálatosan szép simogató érzéshez valamiképp a Jarabói Damjanek lénye is hozzá kapcsolódik. ◄--- Előző lap: Erő általi érvényesülés                 ---► Következő lap: 3. Az elvarázsolt hegygerinc/Az Erdő Szelleme