Címerhatározó/Háshágyi címer

Ez az oldal a címerhatározó kulcsának részeként a Háshágyi család címerével foglalkozik.


Háshágyi Dénes özvegyének panasza 1543-ból az előző években Kehidát ért pusztításokról

A Háshágyi család címere.jpg

A Háshágyiak a jómódú középnemesi családok közé számítottak, akik közül megyei és országos tisztviselők (alispánok, országbírói ítélőmester, Szlavónia ítélőbírája) kerültek ki, és egyik tagjuk még a zalavári apátságot is elnyerte. Felemelkedésük a kisbirtokosok közül a középbirtokos rétegbe tipikus családi karriernek mondható. (A család nevét a forrásokban Hashagi, Hassagh, Hashagh, Hasshagy, Hassaghy formákban írták le. Mivel a település, amelyről nevüket vették, ma Háshágyként ismert, és első ízben a családnév is ehhez hasonló alakban szerepel, ezért választottuk a változatok közül a Háshágyi megjelölést.)

Háshágyi Miklós fia István 1371-ben még többszázadmagával szerepelt mint megyebeli nemes tanúként egy birtokperben. 1374-ben a ma Zalalövő részét képező Budafölde tulajdonlásával kapcsolatos perben szomszédokként tettek tanúvallomást Háshágyi Dénes fia János és Mihály fia István. 1426-ban Háshágyi Pál fia, Mihály már Zala megye alispánja volt. 1440-ben érdemeik elismeréséül Erzsébet királynétól háshágyi és egyéb birtokrészeket kaptak adományul. Vagyonukat előnyös házasságkötések révén és zálogjogon szerzett javakkal is gyarapították, elsősorban a családnak nevet adó Háshágy (a mai Zalaháshágy a megye északnyugati szélén, a vasi határnál) környékén.

Amint az abban a korban szokásos volt, egy nagyhatalmú főúr szolgálatában álltak. A Háshágyi család egyik ága Zala megye középső részének urai, az országos méltóságokat is betöltő Kanizsai, majd az örökükbe lépő Nádasdi család familiárisa volt. Háshágyi Dénes nevét a kanizsai vár várnagyaként jegyezték fel az oklevelek. Urának, Kanizsai Lászlónak tett szolgálatai jutalmául 1523-ban Kehida teljes birtokát nyerte tőle adományul. (Ez a Dénes nem azonos a korábbi alispánnal, csak megegyező keresztnevű leszármazottja. A középkorban általános szokás volt, hogy a nevek több nemzedéken keresztül apáról fiúra öröklődtek.) A kehidai javak száz éven keresztül, egészen a család férfiágának kihalásáig kezükön maradtak. Itt, új birtokközpontjukban nemesi kúriát építettek, amelyet az 1540–1550-es évek fordulója táján megerősítettek.

A Háshágyi család további története bővelkedik erőszakos fordulatokban. (Ez nem abból fakad, hogy átlagon felül gonoszak lettek volna. Azért tűnik így, mert korukban az emberek java része írástudatlan volt, és csak a birtokszerzéssel, a panaszos és peres ügyekkel kapcsolatos események írásba foglaltatását tartották szükségesnek.) Alighogy megszerezték Kehidát, 1530-ban az örményesi pálosokkal kerültek vitába. A kolostornak ugyanis már volt egy malma a Zala folyón, a falu határában, és tiltakozott az ellen, hogy fölötte Háshágyi Dénes egy másikat építsen. Úgy látszik, a pálosok elöljáróinak határozott fellépése eltérítette Háshágyit szándékától, mert az oklevelek a későbbiekben csak a kolostor birtokában lévő malomról tesznek említést.

A család nem maradt ki a korszakra jellemző kölcsönös hatalmaskodásokból, fosztogatásokból sem. (Ezekről az esetekről általában csak a sérelmet elszenvedő fél panaszos iratát ismerjük. Így homályban marad, miért került sor a támadásra, és az is, hogy végül miképpen rendeződött az ügy.) Az alsólendvai Bánfiak 1541-ben két ízben is kifosztották a család kehidai udvarházát. Az egyik alkalommal ingóságaikat rabolták el, és állataikat hajtották el, mintegy háromezer forintnyi kárt okozva.

Egy másik alkalommal Bánfi László és István, Zala megye főispánjai, hatalmukkal visszaélve, a megyei közgyűlés idején a Háshágyiak kúriájába kvártélyozták be magukat kíséretükkel együtt. Ezzel megsértették a család nemesi szabadságát, ráadásul száz szekér szénát és ötven szekér szalmát is elhasználtak, a gyümölcsöskertben ötven fát vágtak ki. A panasz szerint ezt a hatalmaskodást a Bánfi testvérek a következő gyűlés alkalmával is elkövették. Könynyű prédának tekinthették a kehidai udvarházat, hiszen annak birtokosai az 1536 körül elhunyt Háshágyi Dénes özvegye, Kányaföldei Kerecsényi Kata, valamint – valószínűleg még kiskorú – fiai, Ferenc, Balázs és Imre voltak, akik nem tudtak számottevő ellenállást kifejteni.

Később a Háshágyi fiúk sem maradtak el az erőszakoskodásban: 1549-ben Balázs jobbágyaival a kehidai közgyűlésen megjelent Gersei Pető János alispán szolgáját verette meg. 1554-ben pedig Imre – a már megerősített udvarházban – tartotta fogva a türjei apátság jobbágyait, és csak váltságdíj ellenében engedte őket szabadon.

A családon belül, a birtok öröklése körül támadt nézeteltérésüket is erőszakos módszereket alkalmazva intézték el. Édesanyjuk halála után, 1548-ban, az osztozkodás eredményével elégedetlen Balázs elfoglalta és felszántatta Imre testvére szántóföldrészét. 1551-ben a harmadik fivér, Ferenc zárta ki a közös erősségből Balázst, aki fegyverrel próbálta azt visszaszerezni. A testvérek perre mentek (férjezett lánytestvérük kehidai birtokrészét már az 1550-es évek elején erőszakkal elfoglalták), ami még 1560-ban is tartott. Az akkor kelt iratokban a felek tíz-tizenkét évre visszamenően hányták egymás szemére az elkövetett, hol véresen komoly (Ferenc feleségét, aki a török közeledtének hírére menedéket akart keresni a várban, nem engedték be), hol nevetséges (az asszony borért küldte szolgálóját a pincébe, de a rokonok nem eresztették vissza, így napokon keresztül kénytelen volt vízzel beérni) bűntetteket. Úgy tűnik, a per egyességgel zárulhatott, mert Háshágyi Imre 1562-ben a várban készítette el végrendeletét. A következő évben pedig, amikor Ferencet egy nemesember kifosztásáért fej- és jószágvesztésre ítélték, a testvérek közösen egyeztek ki a károsulttal a váltságdíj megfizetéséről. Néhány évvel később aztán már egyenesen példás összefogást tanúsítottak, mint az egy 1568–69. évi eset irataiból kiderült.

Azzal vádolták meg és állították bíróság elé Háshágyi Imrét valamint a szomszédos birtokost, ifjabb Csány Bernátot – akik az elhunyt zalavári apát végrendeletének végrehajtásával voltak megbízva –, hogy meghamisították a végrendeletet, azután pedig elfoglalták és kifosztották az apátságot. A család minden követ megmozgatott, hogy a bűnösnek találtatott, fej- és jószágvesztésre ítélt rokont megmentsék. Fáradozásuk eredményesnek bizonyult, mert a király 1569. október 29-én kelt levelében Háshágyinak megkegyelmezett, és birtokaiba visszahelyezte.

A per kapcsán felmérték Háshágyi Imre javait. Az összeírás valószínűleg nem ad hű képet a vagyonról, hiszen az ügy akkori állása szerint a lajstromba vett ingóságok elkobzásra kerültek volna. Elsősorban a vár pincéiben és magtáraiban tárolt terményeket (bor, gabonanemű) és a földesúri majorságban található állatokat vették listába, továbbá a birtokrészén élő jobbágyokat és szolgáltatásaikat sorolták fel.

Az 1572-ben készült rovásadó-öszszeírás bejegyzése szerint „a törökök által elnéptelenített” volt a falu, és nem adózott. A település azonban még a háborús események nyomán sem vált teljesen pusztává, hiszen az írott forrásokban mindig fel-feltűnik néhány kehidai illetőségű jobbágy. Az elkövetkező több mint száz évben viszont csak a legelszántabb lakói tartottak ki. Háshágyi Imre perét követően a család söjtöri kúriájába vonult vissza, ahol 1577-ben a törökök megölték (az esetről részletesebben emlékezik meg a Száz Falu Könyvesháza Söjtör-monográfiája).

Az Árpád-kortól kezdve mindig egy család birtokában lévő faluban ezután több részbirtokos tűnik fel az oklevelekben. A hiányos források miatt ezek jogcímére nem minden esetben derül fény.

A kehidai erősséget 1584-ben például Sennyei Péter kezén találjuk, míg 1598-ban Sennyei Péter özvegyének, továbbá Rátkai Jánosnak, Bakó Gergelynek és Istvánfi Miklósnak voltak házai Kehidán. (Bakó Gergely felesége Háshágyi-leszármazott volt, a birtokrész tehát leányági örökösödés révén jutott hozzá.) A Sennyeiek több Háshágyi-birtokrésszel rendelkeztek zálogjogon, feltehetően a kehidai erősség és ház is ezek közé tartozott. Háshágyi Imre még az 1570-es években zálogosította el nekik birtokait, annak az ezerkétszáz forint kölcsönnek a fejében, amelyet azért vett fel tőlük, hogy feleségét és gyermekeit kiválthassa a törökök fogságából.

Itteni részjószágát 1616-ban szenterzsébeti Terjék János zálogosította el koppányi Gellyén Gáspárnak. 1633-ban II. Ferdinánd a Háshágyi Imre és János magvaszakadtával, azaz a család férfiágon történt kihalásával a koronára visszaszállt birtokokat, köztük Kehidát is Mikulits Tamásnak adományozta. 1678-ban fajszi Ányos Zsigmond a Kehidán lévő pusztáját és vámbéli részeit gyöngyösi Nagy Ferenc zalaszentgróti kapitánynak zálogosította el öt évre. A Hertelendyek, akik szintén házasság révén váltak birtokossá a Háshágyiak örökén, 1681-ben tűntek fel falunkban: ekkor övék volt a vám fele.[1]

  • Irodalom:

DOMINKOVITS PÉTER, KÁLI CSABA, KVASSAY JUDIT és MOLNÁR ANDRÁS: Kehida. Száz magyar falu könyvesháza. Budapest é. n. Megjelent a magyar állam millenniumára. Elektronikus megjelenítés: NKÖEOK Szerkesztőség - 2007

[2]

A család címerének ábrája a címerhatározóban még nem szerepel.

Külső hivatkozások:

[3]

Rövidítések

Lásd még: