Címerhatározó/Haupt címer
Ez az oldal a címerhatározó kulcsának részeként a Haupt család címerével foglalkozik.
A nagyszebeni evangélikus nagytemplomban található Haupt-epitáfium e műfaj 17. századi erdélyi emlékeinek egyedülálló ábrázolási programmal rendelkező példája, melyre már a 20. század elejétől felfigyelt a művészettörténeti kutatás, azonban az értelmezésére tett kísérletek figyelmen kívül hagyták a kompozíció emblematikus jellegét.1 Az alábbiakban az emlékállítás kontextusának, valamint az epitáfium emblémáinak vizsgálatával próbálunk meg e funerális plasztika ábrázolásainak értelmezésére kísérletet tenni.
A főhajó keleti boltszakaszának északi falán, a késő gótikus csúcsíves árkád és a mérműves ablak közötti falfelületet szinte teljesen kitöltő stukkóepitáfium kompozíciójának meghatározó része függőleges központi ten-gelye, melynek főbb elemei a korabeli epitáfiumokon divatos megoldások, az elhunytak és címerük kiemelt ábrázolása és a memento mori-rész-letek. A főtengely központi részét tölgyfaleveles koszorúval övezett, ovális alakú medaillon foglalja el, melyben a felhőkből felsejlő, aranyozott háttérben megjelenített Atyaisten előtt a térdeplő három elhunyt félprofilban ábrázolt alakja, a szász királybíró Johann Haupt, fia, Andreas és unokája, Johann jelenik meg. A haláláig a legfontosabb erdélyi szász világi tisztséget viselő idősebb Johann előtt látható tisztségének két meghatározó jelvénye, a királybírói aranyozott2 jogar és a két bojtos ágba csavarodó, címeres zászló. A dombormű jobb oldalán, Szeben városképe előtt a Haupt család nőtagjai sorakoznak: Andreas özvegye és két leánya, Elisabeth és Maria. Az epitáfium főtengelyének másik hangsúlyos eleme a fentebbi domborműves ábrázolás alatti, kisebb, szintén ovális medaillon, melynek festett antikvás felirata3 az elhunytak neveinek, tisztségének, korának és pontos, 1686-os és 1687-es halálozási idejének feltüntetése mellett arra utal, hogy az epitáfium megrendelői a család három női tagja és férjeik voltak. A felirat fontos részlete a készítés 1694-es évének jelölése előtt megjelenő „INVENTORE M[agistro] IOHANNE ZABANIO” szintagma, mely Eli-sabeth férjét, Szász Jánost4 az epitáfium ábrázolásainak megfogalmazójaként említi, és az epitáfium létrejöttében játszott szerepét tisztségeinek felsorolása (szebeni szenátor és a provincia jegyzője) mellett azzal is kiemeli, hogy a megrendelők közül egyedül az ő neve jelenik meg a feliraton. A főtengely felső részét a Hauptok koronából kinövő, jobbra ágaskodó szarvasos címere zárja, ugyanezen ábrázolás ismétlődik a pajzsra helyezett tornasisak díszeként is. Az epitáfium felső részét két szárnyas puttó által tartott feliratszalag határolja, melynek a 41. zsoltár 2. verssorát idéző SICUT CERVUS AD AQUARUM FONTES ITA ANIMA AD DEUM (Mint a szarvas a folyóvizekre, úgy [kívánkozik] a lelkem az Úrhoz) felirata a lélek Isten iránti vágyának kifejezéseként jelentkezik.5 A szalag fölött a síremlékszobrászatban gyakori, halálra utaló motívum, a lábszárcsontokra helyezett koponya látható. Szintén memento mori-jelenet határolja a stukkóepitáfium alsó részét is, ahol két, íjjal és tegezzel felfegyverzett, csontvázként ábrázolt halál rúdra akasztva cipeli zsákmányát, az elejtett szarvast. E vadászjelenet fölötti HIC FUGAE TERMINUS (Ez a pálya vége)6 felirat az epitáfium középső tengelyének két oldalán elhelyezett három-három emblematikus ábrázolást, melyeknek akantuszlevelekkel és babérkoszorúval övezett medaillonában a címerállat jelenik meg különböző helyzetekben, egy életút fontosnak tartott pillanataiként is értelmezheti. Minden egyes embléma témáját a medaillon felső részének felirata határozza meg. A témák vizsgálata alapján a bal alsó sarokból kiinduló és a jobb alsó sarokban végződő olvasati irányt következtethetünk.
A hat medaillon-felirattal ellátott, domborműves ábrázolása és az elhunytak címerállatának ismétlése jellegzetes em-blematikus kompozíciónak tekinthető. Ennek a 16–17. századi Európában nagyon kedvelt és elterjedt, irodalom és képzőművészet határán található műfajnak a kezdetei az itáliai humanista tudós Andrea Alciati 1531-es Emblematum liber című kötetéig vezethetőek vissza, melyben először találkozunk az inscriptio (motto) – pictura – subscriptio (epigramma, explicatio) szerkezetű emblémával. Az Alciatinál jelentkező új műfaj rövid idő alatt kedveltté vált a humanista kultúrában, a 17. század végéig megközelítőleg ezer művet nyomtattak ki e területen.7 A humanista irodalom ezen új hajtása viszonylag korán megjelent a Magyar Királyság területén is, kiemelkedő jelentőségűvé az európai emblémairodalom egyik legismertebb művét Emblematum (Antwerpen, 1564) címen közzétevő Zsámboki János tevékenysége teszi. A 17. század elején már polgári környezetben is találkozunk emblémaszerzőkkel, ilyen például a soproni városbíró Lackner Kristóf, aki több hasonló kötet szövegének és illusztrációinak a létrehozója. A kezdetben főként antik auktorok által megfogalmazott gondolatok közvetítésére használt embléma a 17. század során jelentős átalakuláson ment keresztül, és számos új téma esetében alkalmazták.8 Az egyre terebélyesedő emblematikus irodalmat hat nagyobb típusba sorolhatjuk: impréza irodalom, etikai-morális, világi szerelem, politikai és vallásos em-blematika, valamint enciklopédikus jellegű emblémagyűjtemények.
A funerális emblematika a tágabb értelemben vett politikai vagy dicsőítő emblémák közé sorolható, amelyhez olyan különböző alkalmakra készült nyomtatványok tartoznak, mint politikai és hadi események, születés, házasság, halál, név- és születésnap vagy jelentős tisztségek elnyerésekor készült, általában metszetekkel is díszített kiadványok. A halállal, temetéssel kapcsolatos nyomtatványok illusztrá-cióinak gyakran ismétlődő eleme az elhunyt címere, mely által családjának, életének, erényeinek szimbólumokkal kódolt dicsérete fogalmazódik meg. E nyomtatványtípus számtalan példája közül kiemelhető az osztrák császári sast mint fő motívumot ismétlő, III. Ferdinánd halálakor készült Cenota-phium Piis Manibus Ferdinandi III.9 vagy az I. Lipót halálakor megjelent Aquilae virtutum Leopoldinarum.10 Erdélyi ismertségének egyik jó példája a kolozsvári jezsuiták által kiadott Brachy ton areton hodoiporikon... című kiadvány, mely egy évvel a szebeni epitáfium készítése előtt, Perényi Katalin halálakor jelent meg, és tizenhét, a halottat és környezetét dicsőítő elogiumot tartalmaz, néhánynak a kezdetén az elhunyt címerállatát, a koronából kiemelkedő, koronás női fejű madarat bibliai idézetek ábrázolásával ötvöző metszettel.
A nagyszebeni epitáfium esetében az előzmények keresésekor nemcsak a fentiekhez hasonló, temetéshez kötődő nyomtatványok kapnak kiemelt szerepet, hanem a szintén a panegirikus emblematika műfajába sorolható Rosetum Franckianum11-kötet emblémái is. A bécsi udvari nyomdában 1692-ben kiadott nyomtatvány a Valentin Franck szász királybíró családjának dicsőítésére különböző ünnepi alkalmakkor írt versek mellett tizenöt em-blematikus ábrázolást tartalmaz, melyeket magyarázó epigrammák egészítenek ki. Ezek az emblémák, az epitáfium ábrázolásaihoz hasonlóan, a Franckok címerállata, a galamb segítségével fogalmaznak meg a családra és legismertebb tagjára, Valentin Franckra vonatkozó morális célzatú gondolatokat. E kötet ábrázolásainak másik jellegzetessége a megrendelő élete egy-egy konkrét eseményének emblematikus eszközökkel való megjelenítése, mint amilyen első feleségének 1692. augusztus 24-én bekövetkezett halála vagy az egyik legfontosabb császári kitüntetésnek számító aranylánc elnyerése I. Lipót császártól ugyanezen év nyarán. A Franck-címerállatra utaló emblémák jelennek meg a kötet kihajtható címlapelőzékének alján egy bonyolultabb program elemeiként, ahol a felső részen a császári sas és a megrendelő család címerállata látható, feltételezhetően az idősebb és a fiatal Valentin Franck erdélyi viseletbe öltözött alakjai között. A kötet mintegy kéttucatnyi metszete közül ez az egyetlen, amelyen szignó árulja el az alkotók nevét. A bal alsó sarokban jelentkező Lerch inc[isit] Vien felirat a század második felének egyik jelentős bécsi rézmetszőjét, a császári udvar környezetében működő Johann Martin Lerchet rejti, míg a másik, a metszet kitalálójának, megrajzolójának fenntartott részen látható M I Z monogram a kötetben több dicsőítő verset e névbetűkkel szignáló Magister Johannes Zabaniusként oldható fel. Amíg egyes stilisztikai jellegzetességek alapján megállapítható, hogy a kötet metszeteinek zömét Lerch készítette, Szász János inventor szerepének tisztázásában a nyomtatvány kiadása körüli időszak eseményeinek és szöveges tartalmának együttes vizsgálata vezethet sikerre. Mindenesetre tény, hogy az 1692 augusztusa és a következő év júniusa közti időszakban Szász János az erdélyi szász nemzet követeként a fejedelemség Diploma Leopoldinum utáni helyzetének rendezése ügyében a birodalom fővárosában tartózkodott, és a Rosetum Franckianum szerkesztésében és kiadásában játszott meghatározó szerepét a kötet szerkezete és a benne található, általa írt versek keletkezési ideje egyértelművé teszi.
A Haupt-epitáfium emblematikus ábrázolásaira visszatérve, a fentebbiek alapján kijelenthető, hogy olyan ábrázolásokkal állunk szemben, melyek előképei a korszak nyomtatványaiban fellelhető emblémákban kereshetőek, valamint az a tény, hogy a beszédmódnak más emlékei is megjelennek a korabeli Nagyszebenben.
Az epitáfium bal alsó sarkában, babérkoszorúval övezett medaillonban oszlopnak ugró, ágaskodó szarvas képe jelenik meg. Az ábrázolás fölötti, Vergilius Aeneiséből eredeztethető AU-DENTES FATA JUVANT (A merészeknek kedvez a sors)12 felirat alapján az embléma az akaratnak és a bátorságnak, merészségnek a sikeres életben játszott fontosságát hangsúlyozza.13
A második, akantuszlevelekkel övezett mezőben az előzővel ellenkező irányba, balra emelkedő szarvastehén látható, hátán egy madárral, fölöttük csőrében leveles ágat hozó galambbal. E dombormű meghatározó részlete a szarvas zablájaként ábrázolt aranylánc, melynek végét a daruként azonosítható madár tartja. A láncon függő, elnagyolt portrét ábrázoló érem a korábban Valentin Franck esetében is említett császári kitüntetés, melyre a csatlakozó HOC FRANO SECUNDA (Ez a zabla a sikerem) felirat is utal. Az embléma többi eleme a korszak ismert motívumai közé tartozik: Plinius Naturalis historiája (X. 23) alapján a társai álma fölött őrködve, felemelt lábával követ tartó daru az éberség szimbóluma, míg a Noé bibliai történetére utaló, zöld faágat hozó galamb az isteni béke és kegyelem hírnöke. A fenti emblémát az elhunytak és az ábrázolás értelmi szerzőjének pályáját meghatározó Habsburg-párti politikai állásfoglalás képi megfogalmazásaként értelmezhetjük, mely által kifejezésre juttatták azt is, hogy éberen ügyeltek ezen orientáció fenntartására, és ennek köszönhetően jutottak az isteni kegyelem és béke birtokába. A dombormű heraldikus elemekre épülő emblematikus játékát fokozza az az 1692-es adat, mely szerint ekkor Szász János címerállata a daru,14 mely az ábrázolás értelmezésének egy újabb aktualizált aspektusát teszi lehetővé.
A korabeli hatalmi viszonyok és konkrét személyes viszonyok ábrázolásának tendenciája figyelhető meg a következő domborművön is, melyen a két lábra emelkedő Haupt-szarvas fölött egy felhőkből kinyúló, isteni kar által tartott galamb jelenik meg. Ez utóbbi részlet Valentin Franck von Franckenstein címerének központi elemeként azonosítható. A felirat COLUMBA COMITE FELIX LAB[orat] (A szerencsétől kegyelt galamb társaként fáradozik) szö-vege a Johann Haupt és Valentin Franck közti hatalmi viszonyra történő utalás: Haupt királybíróságának idejében a szebeni szász közösség másik jelentős tisztségét, a városi bírói rangot Franck viselte, míg Haupt 1686-os halála után Franck lett a királybíró, és ezen tisztséget töltötte be az epitáfium készítésének évében is.
A jobb oldali felső embléma a korszak egyik gyakran emlegetett gondolatát fogalmazza meg: a világi hatalom isteni eredetű. A téma ábrázolásán az aranyozott koronát viselő, ágaskodó szarvasnak a felhőkből kinyúló isteni kéz a világi hatalom másik fontos jelvényét, egy aranyozott jogart készül átadni. E jelenetet a DEO DANTE (Isten adta, tulajdonképpen Isten ajándéka) felirat magyarázza.15
A jobb oldali középső embléma a NIL VALET INVIDIA (Az irigység semmin sem fog) feliratot viseli, alatta az ágaskodó szarvas agancsán az irigység szimbólumaként ismert kígyók tekerőznek.16
A bal oldal alsó ábrázolásán sziklás táj tövisei közül kiemelkedő szarvasünő jelenik meg, amint a felhőkből kibukkanó isteni kar által tartott égő gyertya felé emeli fejét. E CRUCE AD LUCEM (A kereszttől a fény felé) felirata az emberi élet nehézségeire, szenvedéseire utal, melyek után a fény a megvilágosodást, a túlvilági élet bizonyosságát jelentheti.17 A világi emblémairodalomban a tövis más jelentéssel is bír, mint például Joachim Ca-merariusnál, ahol a tövisek között megjelenő liliom a győzedelmes erényt ábrázolja,18 Guillaume La Perrière és Diego de Saavedra munkáiban pedig a korona belsejében burjánzó tövissel fejezik ki azt, hogy az uralkodás fájdalommal jár. Ezek alapján a tövisek közül kibukkanó szarvas esetünkben az elhunyt Hauptok erényességére vagy a tisztségviselésük nehézségére is vonatkozhat.
Az epitáfium emblematikus ábrázolásainak témáit vizsgálva szembeötlő, hogy szinte mindenik esetben a hatalom problematikája kerül megjelenítésre vagy a korabeli szemlélők számára feltételezhetően ismert, általános gondolatok formájában, mint az égiektől való eredeztetése vagy konkrét korabeli viszonyok ábrázolásaként. Míg az előző esetben a kiterjedt emblémairodalom nyomtatványaiból inspirálódhatott a program létrehozója, az utóbbiakat heraldikai elemek segítségével öntötte képi formába. Ezen ábrázolások segítségével nemcsak az elhunytakról jelenítenek meg bizonyos, a városbeliek számára néha üzenetként értékelhető gondolatokat, hanem bizonyos témák esetében meggyőződésünk, hogy az emblémákat kitaláló Szász János saját mondanivalóját sűrítette ezekbe a domborművekbe. Erre utal címerállata, a daru megjelenítése, valamint az a tény, hogy pár év múlva felesége családjának címerállatát saját címerének fő elemeként adoptálja.19 Ugyanakkor az ő szerepét emeli ki az emlékállítás körülménye is. A Haupt-epitáfium megrendelésére a királybíró Valentin Franck által a két évvel korábban elhunyt első felesége számára rendelt stukkóepitáfium készítése kapcsán kerülhetett sor, így a már nyolc éve halott Hauptokról való megemlékezés a királybírói reprezentáció mellé rendelve demonstratív szereppel bírhatott.
Az epitáfium készítésének évében Szász János gyorsan ívelő karrierjének köszönhetően az erdélyi szász náció egyik legfontosabb politikai szereplője volt. Apja, Izsák a kor egyik legjelentősebb lutheránus teológusa, az 1660-as években az eperjesi kollégium tanára. Eperjesen született Szász János 1664-ben, azonban a rekatolizáció erősödésével kénytelenek voltak elhagyni a várost, és 1670 után Torunba távoztak. Rövidebb danzigi és tübingeni időszak után 1676-ban hívták meg apját a nagyszebeni gimnázium tanárának.20 Az ifjú Zabanius szebeni és nagyenyedi tanulmányok után a tübingeni egyetemre iratkozott be, ahol három évig tanult a württembergi herceg alumnusaként, és 1688-ban teológiai disszertációval fejezte be tanulmányait.21 1689-ben Nagyszebenbe visszatérve az egyházi pálya helyett a politikai karriert választotta, mely a következő évben egy fontos tisztség, a provincia nótáriusa elnyerésével indult. 1692-ben ezen minőségében ő képviselte az erdélyi szászokat a császári udvarban a majdnem egy évig elhúzódó tárgyalásokon. Gyorsan ívelő karrierje során, Erdélyben szokatlan módon, nagyon fiatalon jutott egyre jelentősebb hivatalokhoz: 1695-ben Szebenszék bírója, ugyanazon évben egyúttal szebeni polgármester, és 1697-ben Valentin Franck halála után, alig 33 évesen a legfontosabb erdélyi szász tisztséget, a szász királybíróságot nyerte el.22 Ez a fényes politikai karrier minden bizonnyal számos kritikát szült a korabeli Nagyszebenben, amit csak fokozhatott a család felvidéki eredete. A kételkedők meggyőzésére és politikai célkitűzései népszerűsítésére fordult Szász az emblematika eszközeihez, amit az epitáfium esetében olyan témák hangsúlyozása jelez, mint a hatalom isteni eredete, az irigység hatástalan volta vagy a konkrét hatalmi viszonyt megjelenítő emblémák, melyek az ő politikai viszonyulását is kifejezik.
Az epitáfium emblémái kapcsán felmerülő fontos kérdéskör ezen emblémák eredete, valamint szerzőjük emblema-tikus ismereteinek forrásai. Az első kérdésre a Szász János könyvtáráról fennmaradt jegyzékek hiányában nehéz választ adni. Ami a reprezentációnak az em-blematika műfajára alapozó igényes formáját illeti, példaként állhatott előtte nagyapja, Weber János eperjesi főbíró 1660-as években gyakorolt mecenatúrája, mely során konok következetességgel tette közzé a hatalomról, jó uralkodásról vallott nézeteit a Janus bifrons és Lectio Principum című fejedelmi tükreiben, melyekben az emblematikus ábrázolásokhoz több esetben a császári udvarból inspirálódó képi megoldások társultak.23 A saját nézeteit irodalmi és képzőművészeti eszközökkel népszerűsítő attitűdöt jelentős mértékben alakíthatták tübingeni tanulmányai és talán a század utolsó évtizedében Nagyszebenben jelen levő jezsuita szerzetesek is.
Az emblémák használatával a fentebbi bécsi nyomtatvány és a nagyszebeni epitáfium mellett más alkalmakkor és formában is találkozhatunk Szász János pályája során. Miután 1698-ban a Sachs von Harteneck előnévvel a Német-római Birodalom lovagja címet is megkapta I. Lipót császártól, egyre jelentősebb politikai befolyásra tett szert Erdélyben, amit több esetben a fejedelemség kori állapotokat a szászság javára megváltoztatni szándékozó kezdeményezésekhez használ, mint például 1702-ben, amikor pályája csúcsán az erdélyi adórendszert megreformáló tervezetet szeretett volna elfogadtatni. Ennek kapcsán, az erősödő szebeni kritikákkal a háttérben, tartott azon év december 25-én szónoklatot a városi tanácsban. Összefogásra buzdító beszédében retorikai fogások mellett emblémákat is felsorakoztatott: indításként tíz emblematikus ábrázolást mutatott be az összetartásról, majd a későbbiekben ezeket magyarázta antik szerzők, egyházatyák, sőt jezsuita szerzetesek szövegeinek segítségével.24
A fentebbiek alapján a felvidéki lelkészgyermekből erdélyi szász királybíróvá lett Szász János személyiségének egy olyan vonása bontakozik ki, melyet az ellene folytatott per során felmerült valós vagy kitalált negatív cselekedetei és életének tragikus vége a későbbi századokra homályba borítottak. Azok az erdélyi viszonyok között meglepően igényes formájú reprezentációs eszközök, amelyekkel pályája során, úgy tűnik, sikerrel győzte meg a szász közösség tagjait, hatástalannak bizonyultak a Rabutin császári generálissal szembeni konfliktus alkalmával, amelynek tragikus végkifejletében a királybírót 1703 decemberében a város főterén lefejezték.
JEGYZETEK
1. Viktor Roth az erdélyi szász szobrászatról írt könyvében ismerteti az epitáfium ábrázolásait, és közli feliratait, de nem vállalkozik az együttes képi és szöveges világának értelmezésére. A szebeni 15–17. századi szobrászat alakulásának jellegzetességeit vizsgáló 1990-es tanulmányában Ioan Albu elsőként próbálja meg emlékünk rejtelmes programját interpretálni, a fő motívum, a szarvas sorozatos megjelenésében a klasszikus barokk ikonográfiából ismert, a lelkeket a túlvilágra átvivő, kísérő psychopompos témát azonosítva. Az ő értelmezését veszi át az erdélyi barokk szobrászatról írt monográfiájában Nicolae Sabãu is, aki az epitáfium ikonográfiai programjának „tudós és hermetikus” jellegét, valamint a szimbólumok használatának jelentőségét emeli ki. Irodalma: S. Möckesch: Die evangelische Pfarrkirche der Augs. Conf. Verwandten zu Hermannstadt. Hermannstadt, 1839. 102. sk.; L. Reissenberger: Die evangelische Pfarrkirche A.B. in Hermannstadt. Hermannstadt, 1884. 40.; Viktor Roth: Geschichte der deutschen Plastik in Siebenbürgen. Studien zur Deutschen Kunstgeschichte 75. Straßburg, 1906. 158. skk. Taf. XXX / 2.; Ioan Albu: Contribuþii la dezvoltarea sculpturii funerare sibiene (secolele XV–XVII). Studii şi Cercetãri de Istoria Artei. Seria Artã plasticã 1990 (37). 20–22. Uő. újabban: Inschriften der Stadt Hermannstadt aus dem Mittelalter und der frühen Neuzeit. (Quellen zur Geschichte der Stadt Hermannstadt 3.) Hermannstadt–Heidelberg, 2002. 236–238. (A továbbiakban: Albu, Inschriften); Nicolae Sabãu: Metamorfoze ale barocului transilvan. I. Sculptura. Cluj-Napoca, 2002. 123–124.
2. Az epitáfiumot 2006 júliusában budapesti és nagyszebeni restaurátor szakos hallgatók tisztították meg Bóna István, a budapesti Restaurátorképző Intézet tanára vezetésével. E munka során több helyen bukkantak elő korábban lemeszelt aranyozott részletek. Leírásunk a tisztítás utáni állapotot tükrözi.
3. Lásd Albu: Inschriften 236–237.
4. A családnév a Zabanius mellett Czabán formában is megjelenik, Johann Zabaniust pedig Szász Jánosként ismeri a magyar nyelvű irodalom. Ő maga is e magyaros névformát használja magyar nyelvű missziliseiben.
5. Ugyanezen motívum jelenik meg a Kolozsváron 1693-ban kiadott Brachy ton areton hodoiporikon... kötet 13. emblémájaként is. Vö. Knapp Éva: Irodalmi emblematika Magyarországon a XVI–XVIII. században. Bp., 2003. 20. kép.
6. Pál. 2 Tim 4,7
7. William Heckscher–Karl August Wirth: Emblem, Emblembuch. In: Reallexikon zur Deutschen Kunstgeschichte. Stuttgart, 1959. 147.
8. Knapp Éva: i. m.
9. Lásd http://mdz1.bib-bvb.de/~emblem.
10. Lásd uo.
11. Michael Albert: Das „Rosetum Franckianum”. Ein Beitrag zur siebenbürgisch-sächsischen Literaturgeschichte. In: Programm des Evang. Gymnasiums [A. B.] in Schäßburg 1881/1882. Hermannstadt, 1882. 1–36. Kutatásainkhoz a marosvásárhelyi Teleki Téka és a nagyszebeni Brukenthal Könyvtár példányait használtuk.
12. A feliratok fordításában nyújtott segítségéért Szász Anikónak tartozom köszönettel.
13. Arthur Henkel–Albrecht Schöne: Emblemata. Handbuch zur Sinnbildkunst des XVI. und XVII. Jahrhunderts. Stuttgart, 1967. 1634. (A továbbiakban: Schöne–Henkel, Emblemata)
14. Lorenz Sievert: Ein Brief des M. Johann Zabanius. Siebenbürgische Vierteljahrschrift. 37/1 (1934). 44.
15. Ugyanezen téma Weber János Janus bifrons...-ának emblematikus címlapján is megtalálható. Vö. Bubryák Orsolya: Egy polgári mecénás a 17. században. Weber János eperjesi főbíró (1612–1684). Ars Hungarica 2003. 2. (A továbbiakban Bubryák, Weber) 240. 2. kép.
16. Az irigységre utalva jelennek meg a kígyók Peter Isselburg, Joachim Camerarius, Junius Hadrianus Jacobus a Bruck és Alciati emblémáin. Vö. Schöne–Henkel, Emblemata 195, 1030, 1570.
17. Az égő gyertya szerepel Weber János Lectio Principum... munkájában is. Vö. Bubryák, Weber 256. 7. kép.
18. Schöne–Henkel, Emblemata 306.
19. Harald Roth: Die Familie Zabanius Sachs von Harteneck. Siebenbürgische Familienforschung 1986.1. 12.
20. Uo. 2.
21. Szabó Miklós–Tonk Sándor: Erdélyiek egyetemjárása a korai újkorban. 1521–1700. Szeged, 1992. 140.
22. Gheorghe Duzinchevici–Evdochia Buta–Herta Gündisch: Inventarul protocoalelor primãriei Sibiu. 1521–1700. Buc., 1958. 184, 186, 191.
23. Bubryák, Weber.
24. Corina Sebişan: Johann Sachs von Harteneck – un document inedit. Convergenþe transilvane 1995. 3. 50–57.[1]
- Irodalom:
Kovács Zsolt: Politikai emblémák a nagyszebeni Haupt-epitáfiumon. Korunk 2007/4. 75–81.[2]
A család címerének ábrája a címerhatározóban még nem szerepel.
Külső hivatkozások:
Lásd még: