Finnugor népek meséi/Észt mesék/A csodatevő daráló


Előző oldal: Az úri paripa meg a paraszti ló « » Következő oldal: A fényes arcú Jag-Mort, az erdei ember


A csodatevő daráló

Észt népmese:

Élt egyszer egy faluban két fivér. A fiatalabb szegény volt, az idősebb gazdag. Nagy ünnep közeledett. A háziasszonyok nekiláttak, sütöttek, főztek faluszerte, ám a fiatalabb testvér éléskamrája úgy kongott az ürességtől, hogy még az egérnek sem volt benne lakni való kedve.

Elment hát a szegény ember a gazdag bátyjához.

- Adjon Isten, bátyámuram - köszöntött be hozzá.

- Isten hozott - felelte a gazdag, de a képe úgy belekámpicsorodott, mintha savanyú somba harapott volna. Úgy látszik, mindjárt kitalálta, miért jön az öccse.

Úgy is történt, ahogy gondolta. A fiatalabbik így szólt:

- Adhatnál valamit, hogy illendő módon fogadjam az ünnepet!

- Ugyan mért ne adnék? Adok én - felelte a gazdag testvér. - Csak azt ígérd meg, hogy teljesíted a kérésemet.

- Mindent megteszek, amit kívánsz - felelte a másik.

- Akkor fogd ezt a füstölt sódart, és eredj! Mennél messzebb, felőlem akár a pokol fenekére.

- Jól van, megyek. Ne félj, nem másítom meg a szavamat.

Hóna alá csapta a füstölt sódart, és elindult.

Közben leszállt az est, sűrű sötétség borult a vidékre. Ekkor valami apró pislákoló fényt pillantott meg a vándor. Nem is volt túlságosan messze hozzá.

- Ez már talán a pokol tornáca - gondolta magában a szegény ember, és szapora léptekkel tartott a tűz felé.

Alig telt bele egy rövid órácska, a szegény ember ott állt a pokol kapujában. Belépett a kapun, de alighogy átlépte a küszöböt, az ördögök mind rárontottak. Körülfogták, tapogatták a sódart, de még meg is nyalogatták. Hiszen az ördögök nagyon kedvelik a füstölt sódart!

- Add el a sódart! - kiáltották mindenfelől.

- Dehogy adom - felelte a szegény ember -, nekem is kell a sódar, az ünnepre szereztem.

Ekkor az egyik ördögfióka, a legkisebbik s a legkopottabb, olyan nyiszlett forma, megrántotta a szegény ember kabátja ujját, s a fülébe súgta:

- Szelj le nekem egy falatot. Cserébe jó tanácsot adok.

Levágott hát a szegény ember egy szelet sonkát, és odanyújtotta. Az ördögfióka nagy csendesen suttogta:

- El ne add a sódart sem aranyért, sem ezüstért, csak az ajtó megett levő ócska darálóért.

A szegény ember megfogadta az ördögfióka tanácsát.

Hiába hordták elébe az ördögök az aranyat meg az ezüstöt halomszám, rájuk se hederített.

- Minden hiába - mondta -, nem tudunk megegyezni. Aranyért, ezüstért nem adom a sódart, de ha már olyan nagyon kéritek, akkor odaadom az ócska darálóért, ami az ajtó mögött van.

Hát ez bizony egy cseppet sem volt az ördögök kedvére. A főördög egyre csak alkudott a szegény emberrel, nagy hévvel gyúrta, puhította, de csak nem tudta rábírni, hogy odaadja a sódart a kincsekért. A szegény ember egyre csak a magáét hajtogatta:

- Ha nem adjátok ide a darálót, nem kapjátok meg a sódart.

Hát ez az ember csakugyan hajthatatlan - gondolták az ördögök. De mivel a füstölt sódar szaga már nagyon csiklandozta az orrukat, odaadták neki a darálót. Erre a szegény ember átnyújtotta nekik a sódart, csakhogy előbb leszelte belőle a legkövérebb darabot, és a kabátja alá rejtette a nyiszlett ördögfióka számára. Intett is neki, hogy menjen utána. Az ördögöknek jó étvágyat kívánt, kilépett a pokol kapuján, és hazafelé indult.

Alig tett néhány lépést, máris utolérte a nyiszlett ördögfióka.

A szegény ember fülönragadta, és így szólt:

- Hallod-e, nem szedtél rá engem? Arany meg ezüst helyett egy rozsdás ócskaságot sóztál a nyakamba!

- Hogy is gondolhatsz ilyent rólam! - hüppögött az ördögfióka. - Hiszen ez a daráló a legcsodálatosabb jószág a világon. Semmi mást nem kell tenned, csak háromszor megkoppintanod a tetejét, s a daráló már magától darálni kezd. És az folyik ki belőle, amit kívánsz, minden parancsodat teljesíti. Ha pedig azt akarod, hogy megálljon, hármat koppintasz az alsó részére.

- Hálás köszönet érte, ha nem csaptál be - mondotta a szegény ember. - Ezt meg én adom neked jutalmul.

Az ördögfióka megkapta a szelet sódart, a szegény ember pedig haza sietett. De bárhogy sietett, nem ért haza éjfél előtt.

- Hát te hol kószáltál? - támadt rá a felesége. - Másutt már terítve, a sok jótól roskadozik az asztal, nálunk meg az ünnepi levesnek a szaga sem érzik.

- Ne haragudj rám, asszony, fontos dolgom volt. Hosszú utat kellett miatta megtennem, ezért késtem. De nézz csak ide, mit hoztam!

Ezzel a szegény ember előhúzta kabátja alól a darálót, s nagy sebesen dörzsölni, tisztogatni kezdte. Szépen kifényesítette, aztán így szólt feleségéhez:

- No, asszony, mit kívánsz az ünnepre?

- Akármit! - válaszolta a felesége. Legalább kenyerünk volna, meg egy darab húsunk, már azzal is beérném!

- No, daráló, hallod a parancsot? - kiáltotta a szegény ember, és háromszor rákoppintott a daráló fedelére.

A daráló nyikorgott egyet, aztán forogni kezdett, villámsebesen. És ahogy forogni kezdett, kipottyant belőle egy karéj friss kenyér, azután még egy és még egy, végül már halomban állt a kenyér az asztalon. A kenyér után jókora hússzeletek potyogtak ki a darálóból, megsózva, megborsozva, finom ízletes pecsenyének elkészítve!

A szegény ember meg a felesége boldogan fogyasztotta el az ünnepi vacsorát.

Másnap aztán még több ízes falatot kértek a darálótól, és meghívták vendégségbe az egész rokonságot meg a szomszédokat.

A vendégek jókedvűen ettek-ittak, nem győzték dicsérni a háziakat, csak a gazdag testvér torkán nem csúszott le egyetlen falat sem a nagy irigységtől.

- Honnan kerítetted ezt a sok ennivalót? - kérdezte az öccsétől.

- Sehonnan. Jó teli éléskamrám van - felelte öccse.

De késő este a finom ételektől meg az erős bortól megszédült a szegény ember, és eldicsekedett a vendégek előtt.

- Nézzétek csak - mondta -, hogyan szereztem ételt-italt a megvendégeléstekre.

Ezzel előhozta a darálót, odaállította az asztalra, és megparancsolta neki, adjon mézeskalácsot.

A gazdag fivér már egészen odavolt az irigységtől. Egyre kérlelte, rábeszélte az öccsét, azt hajtogatta: „Add el nekem a darálót, add el nekem a darálót!” De az öccse csak nem állt kötélnek. A gazdag ember erre haragra gerjedt, és így kiáltott:

- Biztosan a pokolban szerezted ezt a jószágot, máshol nem is szerezhetted!

- Ott bizony - hagyta rá az öccse. - De te honnan tudod?

- Mi közöd hozzá. De mondd csak: ugye én küldtelek a pokolba?

- Persze hogy te küldtél. De mit akarsz evvel mondani?

- Azt, hogy sose jutottál volna a darálóhoz, ha én oda nem küldelek. Éppen ezért a daráló az enyém - felelte a gazdag ember, megragadta a darálót, és hazarohant vele.

Másnap a gazdag ember jóval korábban ébredt, mint máskor, és így szólt a feleségéhez:

- Menj te az emberekkel a szénaforgatásra, az ebédről ma én gondoskodom.

Délben a darálót odatette az asztalra, és megparancsolta:

- Sósheringet és tejlevest kérek!

A daráló azonnal nagy lendülettel forogni kezdett. A gazdag ember alig győzte alárakni a sok edényt. Már megtelt minden fazék, minden köcsög és minden dézsa, de a daráló egyre csak forgott. A gazdag ember rázta, megtaposta, torka szakadtából rákiáltott - de hasztalan.

Hiába minden, a daráló csak forog. A tejleves patakokban árad szét a konyhából, és a heringek a tejtócsákban úszkálnak. De a tócsák már egész tavakká nőnek, a tavak tengerré, a tejleves már térdéig ér a gazdag embernek, majd a derekáig, most már a torkáig ér... Mindjárt eléri a száját.

- Segítség! Megfulladok! - kiabálja.

Nagy keservesen kiúszik a házból. A tejtenger meg özönlik utána, elárasztja az egész falut, az ezernyi hering csak úgy ugrál a fehér hullámokon. A gazdag ember hol úszva, hol gázolva siet az öccséhez.

- Vedd vissza ezt az ördögmasinát! - könyörög neki. - Az egész falut elárasztotta.

Erre az öccse így felelt neki:

- Idegen jószághoz nem nyúlok. Ha visszaadod, és többé nem zaklatsz érte, akkor megteszem.

- Vidd, vidd, látni se akarom többé! Csak már hagyja abba a darálást.

- Így már érdemes fáradoznom! - felelte a szegény ember.

Ezzel elővette a kemence mögül a teknőt, az ablakon át kiemelte, fogta a horgászbotját, és a teknőben bátyja házához evezett.

A házat már a tetőig elborította a tejleves. A szegény ember a teknőt kikötötte a tető gerincéhez, a horgot a kéményen át leeresztette, és kihalászta vele a darálót. Háromszor megkoppintotta az alját, meg is állt a daráló abban a szempillantásban.

A tejtenger lassanként belefolyt az igazi tengerbe. Csak a sok hering akadt fel a fűben meg a bozótban. Örültek is neki a gyerekek! Egész nap halásztak a szárazföldön!

A szegény emberből hamarosan vagyonos ember lett. Nemsokára új házat épített magának, sokkal szebbet és nagyobbat, mint a bátyjáé. A ház a tenger mellett egy hegyfokon emelkedett, és tetejét ragyogó cserepekkel és csillogó színes üvegdarabokkal fedték be. Gyönyörű szépen villogott a napfényben meg a holdas éjben! A legjobban talán a halászok örültek neki, hiszen valósággal világítótorony számba ment.

Közben az országban, sőt még a határon túl, idegen földön is elterjedt a csodatevő daráló híre.

Eljutott egy sókereskedő fülébe is. Ennek a kereskedőnek egyszer kedve támadt megnézni a masinát. Felszerelte a hajóját, és útra kelt. Az egykori szegény ember szívesen fogadta, megvendégelte. Olyan pompás lakoma, annyi jó étel-ital került elő a darálóból, hogy a kereskedőnek szeme-szája tátva maradt a nagy csodálkozástól.

A vendég evett, ivott, s egyre csak a darálót bámulta.

- Igaz-e, hogy a te darálód azt őröl, amit csak kívánsz? - kérdezte az egykori szegény fivért.

- Igaz bizony.

- Sót is ad?

- Azt is.

No hiszen, felcsillant erre a kereskedő szeme, hiszen eddig távoli országokból hajón kellett a sót szállítania.

Kérve kérte hát a házigazdát, adja el neki a darálót. Aranyat ígért érte kalapszám. De az egykori szegény ember visszautasította ajánlatát.

Éjjel, amikor már az egész háznépe elaludt, a kereskedő felkelt nagy csöndben, megragadta a masinát, és uzsgyi, elszaladt vele. Annyira sietett, hogy még az arannyal telt bugyellárisáról is megfeledkezett. Úgy szaladt, mint akit kergetnek, egyenest a hajójára, és azon nyomban felvonatta a vitorlákat. Alig futott ki a hajó a nyílt tengerre, a kereskedő maga elé állította a darálót, háromszor a tetejére koppintott, és megparancsolta:

- Sót őrölj!

A daráló forogni kezdett, és csak úgy hányta ki magából a rengeteg sót. Már megtöltötte az egész hajóteret, elárasztotta az egész fedélzetet.

A kereskedő eleinte dalolt örömében, de később elhallgatott, végül sírva fakadt. Látta, hogy a hajó mindjárt megrokkan és elsüllyed a súlyos tehertől, de a csodatevő daráló egyre csak szórta a sót. És a kereskedő nem tudta, hogyan kell a darálót megállítani.

A hajó egyre mélyebbre süllyedt, már csak az árbóc csúcsa látszott ki a vízből. Azután összecsaptak felette a hullámok, eltűnt, leereszkedett a tenger mélyére.

De a daráló a tenger fenekén is egyre csak őrölte a sót. Azóta is őrli. Megállás nélkül. Ezért sós a tenger vize.


Előző oldal: Az úri paripa meg a paraszti ló « » Következő oldal: A fényes arcú Jag-Mort, az erdei ember