Finnugor népek meséi/Észt mesék/A csodatevő daráló
Élt egyszer egy faluban két fivér. A fiatalabb szegény volt, az idősebb gazdag. Nagy ünnep közeledett. A háziasszonyok nekiláttak, sütöttek, főztek faluszerte, ám a fiatalabb testvér éléskamrája úgy kongott az ürességtől, hogy még az egérnek sem volt benne lakni való kedve.
Elment hát a szegény ember a gazdag bátyjához.
- Adjon Isten, bátyámuram - köszöntött be hozzá.
- Isten hozott - felelte a gazdag, de a képe úgy belekámpicsorodott, mintha savanyú somba harapott volna. Úgy látszik, mindjárt kitalálta, miért jön az öccse.
Úgy is történt, ahogy gondolta. A fiatalabbik így szólt:
- Adhatnál valamit, hogy illendő módon fogadjam az ünnepet!
- Ugyan mért ne adnék? Adok én - felelte a gazdag testvér. - Csak azt ígérd meg, hogy teljesíted a kérésemet.
- Mindent megteszek, amit kívánsz - felelte a másik.
- Akkor fogd ezt a füstölt sódart, és eredj! Mennél messzebb, felőlem akár a pokol fenekére.
- Jól van, megyek. Ne félj, nem másítom meg a szavamat.
Hóna alá csapta a füstölt sódart, és elindult.
Közben leszállt az est, sűrű sötétség borult a vidékre. Ekkor valami apró pislákoló fényt pillantott meg a vándor. Nem is volt túlságosan messze hozzá.
- Ez már talán a pokol tornáca - gondolta magában a szegény ember, és szapora léptekkel tartott a tűz felé.
Alig telt bele egy rövid órácska, a szegény ember ott állt a pokol kapujában. Belépett a kapun, de alighogy átlépte a küszöböt, az ördögök mind rárontottak. Körülfogták, tapogatták a sódart, de még meg is nyalogatták. Hiszen az ördögök nagyon kedvelik a füstölt sódart!
- Add el a sódart! - kiáltották mindenfelől.
- Dehogy adom - felelte a szegény ember -, nekem is kell a sódar, az ünnepre szereztem.
Ekkor az egyik ördögfióka, a legkisebbik s a legkopottabb, olyan nyiszlett forma, megrántotta a szegény ember kabátja ujját, s a fülébe súgta:
- Szelj le nekem egy falatot. Cserébe jó tanácsot adok.
Levágott hát a szegény ember egy szelet sonkát, és odanyújtotta. Az ördögfióka nagy csendesen suttogta:
- El ne add a sódart sem aranyért, sem ezüstért, csak az ajtó megett levő ócska darálóért.
A szegény ember megfogadta az ördögfióka tanácsát.
Hiába hordták elébe az ördögök az aranyat meg az ezüstöt halomszám, rájuk se hederített.
- Minden hiába - mondta -, nem tudunk megegyezni. Aranyért, ezüstért nem adom a sódart, de ha már olyan nagyon kéritek, akkor odaadom az ócska darálóért, ami az ajtó mögött van.
Hát ez bizony egy cseppet sem volt az ördögök kedvére. A főördög egyre csak alkudott a szegény emberrel, nagy hévvel gyúrta, puhította, de csak nem tudta rábírni, hogy odaadja a sódart a kincsekért. A szegény ember egyre csak a magáét hajtogatta:
- Ha nem adjátok ide a darálót, nem kapjátok meg a sódart.
Hát ez az ember csakugyan hajthatatlan - gondolták az ördögök. De mivel a füstölt sódar szaga már nagyon csiklandozta az orrukat, odaadták neki a darálót. Erre a szegény ember átnyújtotta nekik a sódart, csakhogy előbb leszelte belőle a legkövérebb darabot, és a kabátja alá rejtette a nyiszlett ördögfióka számára. Intett is neki, hogy menjen utána. Az ördögöknek jó étvágyat kívánt, kilépett a pokol kapuján, és hazafelé indult.
Alig tett néhány lépést, máris utolérte a nyiszlett ördögfióka.
A szegény ember fülönragadta, és így szólt:
- Hallod-e, nem szedtél rá engem? Arany meg ezüst helyett egy rozsdás ócskaságot sóztál a nyakamba!
- Hogy is gondolhatsz ilyent rólam! - hüppögött az ördögfióka. - Hiszen ez a daráló a legcsodálatosabb jószág a világon. Semmi mást nem kell tenned, csak háromszor megkoppintanod a tetejét, s a daráló már magától darálni kezd. És az folyik ki belőle, amit kívánsz, minden parancsodat teljesíti. Ha pedig azt akarod, hogy megálljon, hármat koppintasz az alsó részére.
- Hálás köszönet érte, ha nem csaptál be - mondotta a szegény ember. - Ezt meg én adom neked jutalmul.
Az ördögfióka megkapta a szelet sódart, a szegény ember pedig haza sietett. De bárhogy sietett, nem ért haza éjfél előtt.
- Hát te hol kószáltál? - támadt rá a felesége. - Másutt már terítve, a sok jótól roskadozik az asztal, nálunk meg az ünnepi levesnek a szaga sem érzik.
- Ne haragudj rám, asszony, fontos dolgom volt. Hosszú utat kellett miatta megtennem, ezért késtem. De nézz csak ide, mit hoztam!
Ezzel a szegény ember előhúzta kabátja alól a darálót, s nagy sebesen dörzsölni, tisztogatni kezdte. Szépen kifényesítette, aztán így szólt feleségéhez:
- No, asszony, mit kívánsz az ünnepre?
- Akármit! - válaszolta a felesége. Legalább kenyerünk volna, meg egy darab húsunk, már azzal is beérném!
- No, daráló, hallod a parancsot? - kiáltotta a szegény ember, és háromszor rákoppintott a daráló fedelére.
A daráló nyikorgott egyet, aztán forogni kezdett, villámsebesen. És ahogy forogni kezdett, kipottyant belőle egy karéj friss kenyér, azután még egy és még egy, végül már halomban állt a kenyér az asztalon. A kenyér után jókora hússzeletek potyogtak ki a darálóból, megsózva, megborsozva, finom ízletes pecsenyének elkészítve!
A szegény ember meg a felesége boldogan fogyasztotta el az ünnepi vacsorát.
Másnap aztán még több ízes falatot kértek a darálótól, és meghívták vendégségbe az egész rokonságot meg a szomszédokat.
A vendégek jókedvűen ettek-ittak, nem győzték dicsérni a háziakat, csak a gazdag testvér torkán nem csúszott le egyetlen falat sem a nagy irigységtől.
- Honnan kerítetted ezt a sok ennivalót? - kérdezte az öccsétől.
- Sehonnan. Jó teli éléskamrám van - felelte öccse.
De késő este a finom ételektől meg az erős bortól megszédült a szegény ember, és eldicsekedett a vendégek előtt.
- Nézzétek csak - mondta -, hogyan szereztem ételt-italt a megvendégeléstekre.
Ezzel előhozta a darálót, odaállította az asztalra, és megparancsolta neki, adjon mézeskalácsot.
A gazdag fivér már egészen odavolt az irigységtől. Egyre kérlelte, rábeszélte az öccsét, azt hajtogatta: „Add el nekem a darálót, add el nekem a darálót!” De az öccse csak nem állt kötélnek. A gazdag ember erre haragra gerjedt, és így kiáltott:
- Biztosan a pokolban szerezted ezt a jószágot, máshol nem is szerezhetted!
- Ott bizony - hagyta rá az öccse. - De te honnan tudod?
- Mi közöd hozzá. De mondd csak: ugye én küldtelek a pokolba?
- Persze hogy te küldtél. De mit akarsz evvel mondani?
- Azt, hogy sose jutottál volna a darálóhoz, ha én oda nem küldelek. Éppen ezért a daráló az enyém - felelte a gazdag ember, megragadta a darálót, és hazarohant vele.
Másnap a gazdag ember jóval korábban ébredt, mint máskor, és így szólt a feleségéhez:
- Menj te az emberekkel a szénaforgatásra, az ebédről ma én gondoskodom.
Délben a darálót odatette az asztalra, és megparancsolta:
- Sósheringet és tejlevest kérek!
A daráló azonnal nagy lendülettel forogni kezdett. A gazdag ember alig győzte alárakni a sok edényt. Már megtelt minden fazék, minden köcsög és minden dézsa, de a daráló egyre csak forgott. A gazdag ember rázta, megtaposta, torka szakadtából rákiáltott - de hasztalan.
Hiába minden, a daráló csak forog. A tejleves patakokban árad szét a konyhából, és a heringek a tejtócsákban úszkálnak. De a tócsák már egész tavakká nőnek, a tavak tengerré, a tejleves már térdéig ér a gazdag embernek, majd a derekáig, most már a torkáig ér... Mindjárt eléri a száját.
- Segítség! Megfulladok! - kiabálja.
Nagy keservesen kiúszik a házból. A tejtenger meg özönlik utána, elárasztja az egész falut, az ezernyi hering csak úgy ugrál a fehér hullámokon. A gazdag ember hol úszva, hol gázolva siet az öccséhez.
- Vedd vissza ezt az ördögmasinát! - könyörög neki. - Az egész falut elárasztotta.
Erre az öccse így felelt neki:
- Idegen jószághoz nem nyúlok. Ha visszaadod, és többé nem zaklatsz érte, akkor megteszem.
- Vidd, vidd, látni se akarom többé! Csak már hagyja abba a darálást.
- Így már érdemes fáradoznom! - felelte a szegény ember.
Ezzel elővette a kemence mögül a teknőt, az ablakon át kiemelte, fogta a horgászbotját, és a teknőben bátyja házához evezett.
A házat már a tetőig elborította a tejleves. A szegény ember a teknőt kikötötte a tető gerincéhez, a horgot a kéményen át leeresztette, és kihalászta vele a darálót. Háromszor megkoppintotta az alját, meg is állt a daráló abban a szempillantásban.
A tejtenger lassanként belefolyt az igazi tengerbe. Csak a sok hering akadt fel a fűben meg a bozótban. Örültek is neki a gyerekek! Egész nap halásztak a szárazföldön!
A szegény emberből hamarosan vagyonos ember lett. Nemsokára új házat épített magának, sokkal szebbet és nagyobbat, mint a bátyjáé. A ház a tenger mellett egy hegyfokon emelkedett, és tetejét ragyogó cserepekkel és csillogó színes üvegdarabokkal fedték be. Gyönyörű szépen villogott a napfényben meg a holdas éjben! A legjobban talán a halászok örültek neki, hiszen valósággal világítótorony számba ment.
Közben az országban, sőt még a határon túl, idegen földön is elterjedt a csodatevő daráló híre.
Eljutott egy sókereskedő fülébe is. Ennek a kereskedőnek egyszer kedve támadt megnézni a masinát. Felszerelte a hajóját, és útra kelt. Az egykori szegény ember szívesen fogadta, megvendégelte. Olyan pompás lakoma, annyi jó étel-ital került elő a darálóból, hogy a kereskedőnek szeme-szája tátva maradt a nagy csodálkozástól.
A vendég evett, ivott, s egyre csak a darálót bámulta.
- Igaz-e, hogy a te darálód azt őröl, amit csak kívánsz? - kérdezte az egykori szegény fivért.
- Igaz bizony.
- Sót is ad?
- Azt is.
No hiszen, felcsillant erre a kereskedő szeme, hiszen eddig távoli országokból hajón kellett a sót szállítania.
Kérve kérte hát a házigazdát, adja el neki a darálót. Aranyat ígért érte kalapszám. De az egykori szegény ember visszautasította ajánlatát.
Éjjel, amikor már az egész háznépe elaludt, a kereskedő felkelt nagy csöndben, megragadta a masinát, és uzsgyi, elszaladt vele. Annyira sietett, hogy még az arannyal telt bugyellárisáról is megfeledkezett. Úgy szaladt, mint akit kergetnek, egyenest a hajójára, és azon nyomban felvonatta a vitorlákat. Alig futott ki a hajó a nyílt tengerre, a kereskedő maga elé állította a darálót, háromszor a tetejére koppintott, és megparancsolta:
- Sót őrölj!
A daráló forogni kezdett, és csak úgy hányta ki magából a rengeteg sót. Már megtöltötte az egész hajóteret, elárasztotta az egész fedélzetet.
A kereskedő eleinte dalolt örömében, de később elhallgatott, végül sírva fakadt. Látta, hogy a hajó mindjárt megrokkan és elsüllyed a súlyos tehertől, de a csodatevő daráló egyre csak szórta a sót. És a kereskedő nem tudta, hogyan kell a darálót megállítani.
A hajó egyre mélyebbre süllyedt, már csak az árbóc csúcsa látszott ki a vízből. Azután összecsaptak felette a hullámok, eltűnt, leereszkedett a tenger mélyére.
De a daráló a tenger fenekén is egyre csak őrölte a sót. Azóta is őrli. Megállás nélkül. Ezért sós a tenger vize.