Heraldikai lexikon/Familiaritás

Névváltozatok:
familiáris: főember-szolga (Bene-Borián 86.), szolga (Apor 10.), elévaló szolga (Apor 11.), continuus szolga 'állandó kísérő' (Apor 11.), familiarius: tselédhez való, szolgához való, famulatio (Apul.), famulatus: szolgálat, szolgálás, szolgaság, szolgai ſereg (Pápai/Bod 265.)
Rövidítések

Familiaritás, a magyar hűbériség formája, mely a főúr és az ő familiárisai között állt fenn. A familiaritás a latin familia 'család' szóból származik, ami azt jelentette, hogy a világi vagy egyházi főúr (vö. egyházi nemesek) személyétől függő (szerény vagyonú) nemes (olykor nem nemes is) ugyanannak a politikai családnak volt a tagja, melynek feje a hűbérúr. Általában csak kétszintű volt, de elvétve a hűbéri piramisok is kialakultak. A familiáris hűséggel tartozott urának és köteles volt szolgálni őt. Ez lehetett: 1. fegyveres szolgálat, 2. birtokigazgatás, 3. adminisztratív feladatok ellátása (az úr ügyeinek intézése, képviselete: koronázás, jogügyek lebonyolítása a hiteles helyeken, tárgyalások folytatása; hivatalának ügyvitele: várnagy, ítélőmester, alispán, alnádor stb.). Innen származnak a familiárisokra vonatkozó egyéb elnevezések is, mint a serviens 'szolgáló' és az officiális 'szolgálat, hivatal' értelmű szó.

Márton alországbíró függőpecsétje, 1294 ( MOL, DL 1359)

A 13. századig a birtokosok általában csak a királytól függtek. A nagy magánbirtokok kialakulásával a kisebb birtokosok kezdtek egyre inkább a nagyobb hatalmú urak befolyása alá kerülni. Ennek ellenhatásaként indult meg a zalai királyi szerviensek mozgalma, mely az 1267. évi törvényhez és végül a nemesi vármegye kialakulásához vezetett. Ugyankkor a 13. század közepétől a szerviensi típusú függőség is szilárd alapokkal rendelkezett. A familiaritás elvileg önkéntes volt (1298: 33 tc.), de erőszak útján is létrejöhetett. Később a kisbirtokosok a bárók hatalmaskodásai miatt önként vállaták a familiaritást. A védelmet kérő nemes olykor urára ruházta a birtokát (commendatio), amit szolgálat fejében kaphatott vissza. A familiaritás csak személyre, illetve egy bizonyos időre szólt és a felek valamelyikének halála vagy a szerződésben rögzített terminusok elévülése esetén megszűnt. A familiáris viszony alacsonyabb, kötöttebb foka az ún. conditionarius nemesi függés volt. A dominus bizonyos feltételekhez (conditiókhoz), esősorban szolgálathoz kötve birtokot engedett át a familiárisnak haszonélvezetre. Ez a praediumnak nevezett birtok nem volt örökölhető, eladható, elzálogosítható, illetve csak a szolgálat vállalásával együtt. A középkori Erdélyben conditionarius nemesek voltak a román parasztok telepítésvezetői, katonai, bírói elöljárói (vajda, kenéz), akik később országos nemességet szereztek. A familiárisok büntetőjogilag az úr ítőlőszéke alá tartozott, de fej- és jószágvesztésre csak a nemesi vármegye, illetve a királyi bíróságok ítélhették. A vagyonosabb familiárisokból várnagyok lettek, a többiek a bandériumokban szolgáltak. A familiaritás intézménye a török kor alatt némileg csökkent, de a földesúri magánhadseregekben és majorságok gazdatiszti rétegében azonban tovább élt. A familiáris nevet ekkoriban a servitor (szolgálattevő) elnevezés váltotta fel, a famlia magyar elnevezése pedig az „uraimék” volt. A 16. században a dominus-szervitor viszony szinte általánossá vált. Még a jómódú birtokos nemesek (bene possessionati) is igyekeztek valamilyen főúri famíliához csatlakozni. Sok nemes ifjú nevelkedett valamelyik főúr udvarában, akikkel gyakran közelebbi-távolabbi rokonságban álltak, felnőtt korukban is uruk familiárisai maradtak („főember-szolgák”, „atyafi-szolgák”) és bizalmasabb megbízásokat is kaptak. A familiárisi viszony annyira megszokott volt, hogy országgyűlési határozatok is szabályozták. Az 1552: 11-13. tc. szerint egy évre szólt, mindkét fél részéről egyhavi felmondási idővel, de háború és az úr távolléte esetén nem lehetett megszüntetni. A szervitor a főúr háztartásában kapott ellátást, fizetést, sőt néha birtokot is. Néha polgárok és jobbágyok is lehettek szervitorok, akiknek uruk gyakran eszközölt ki nemességet. A dominusz-szervitor viszony a 17. században bomlott fel.

A familiáris (a.m. bejáró) magyar királyi és erdélyi udvari méltóság is volt . Így pl. 1523-ban báró Török Bálint királyi familiáris lett. Ezzel a névvel a királyi szolgálók legelőkelőbb rétegét jelölték. Nem kellett mindig a királyi udbarban élniük, hanem a birtokaikon tartózkodhattak. A szolgálat általában hadi szolgálatot jelentett. Megállapodás szabályozta, mennyi lovast és személyzetet kell a familiárisnak a fizetéséből tartania. Ez a hivatal az 1492. évi VI. törvénycikkben említett cubicularius-ok tisztségéből fejlődött ki. Familiárisok nagykorú és kellő társadalmi állással rendelkező nemesek lehettek. Különleges kiváltságuk volt az udvarnál való megjelenés joga. Mária Terézia 1773-as rendelete értelmében csak azok nyerhették el ezt a méltóságot, akik legalább királyi tanácsosok vagy ehhez hasonló hivatalt viseltek és legalább három nemesi őst tudtak kimutatni. I. Ferenc Józsefg uralkodása óta a magyar királyi belügyminisztérium személyre szóló bizonyítvánnyal állapította meg a királyi udvarnál való megjelenés jogát azok számára, akik 1780 előtti nemességgel és megfelelő társadalmi állással rendelkeztek.

A nemesi familiárisok uruk címeres zászlaja alatt vezették az irányításuk alatt álló hadra fogott harcosokat, és ha uruk jóvoltából valamilyen tisztségre emelkedtek, abban is uruk címerét használták. Így pl. 1293 és 1297 között Devecseri Márton alországbíró urának, Péc nembeli Apor országbírónak a címerét vetet fel, miként a király szolgálatában álló nemesek a király címerét viselték. Az 1370-es években Gergely fia Miklós, szabolcsi ispán pecsétjére sisakdíszként sast vésetett, és az alispánja nevében kiadott jelentéseknél is Miklós ispán pecsétjét használták. Debreceni Dózsa fia Jakab az országcímer vágásait imitáló sávozott címeres pecsétet használt. Familiárisa, Dezső mester, szabolcsi alispán saját pecsétet vésetett és erre helyezte ura címerét, és a Debreceni címert beregi ispánként is megtarotta. Ebben a gyakorlatban közrejátszott az is, hogy sok kisebb nemesnek még a 15. században sem volt saját címere. A familiaritás sokszor előnyös volt a familiárisnak, mert ura védelmének élvezése mellett ügyeinek intézése és hivatalának ügyvitele során széleskörű kapcsolati tőkére tehetett szert, könnyebbé vált számára a birtokszerzés (ura adománybirtokot eszközölhetett ki számára, természetbeni juttatásban részesíthette: ruházat, fegyverzet, pénz) és lehetővé vált számára jó egy házasság megkötése, és ezzel megnyílt számára a magasabb társadalmi rangba emelkedés útja. Apor István grófnak kb 80-100 ún. „continuus szolgája” volt, akiknek csak készpénzben mintegy 4600 aranyat fizetett évente, ezenkívül bort, ruhaposztót, csizmát, lóabrakot stb. is juttatott nekik. Voltak lovas szolgái, trombitásai, darabontjai, hajdúi, étekfogói stb.