Heraldikai lexikon/Vérrokonság

Névváltozatok:
ver zerint valo attiafi (Karácsony 1606/1620), conſangvineus: vér ſzerint való, rokonság, atyafi, conſangvinea arma: atyafiak között való hadakozás (Pápai/Bod 150.), consangvinitas: atyafiság (uo. 115.), testvérség (Czövek-Kelemen 291.), vérkapocs (Pallas n. lex. Rokonság csz.)

en: consanguinity, la: cognatio
Rövidítések

Vérrokonság, olyan személyek viszonya, akik közös őstől származnak. A (vér)rokonság tehát kölönféle személyek közti vérségi kapcsolatot jelent. A biológiai leszármazáson kívül a jogtudomány ide sorolja az örökbefogadáson (adoptio) alapuló kapcsolatot is. A magyar jogi irodalomban és a legtöbb genealógiai tárgyú írásban a vérrokonságot rokonságnak nevezik, pedig a rokonságot helyesebb a teljes rokoni rendszerre használni, melybe a sógorság is beletartozik, míg az egymással vérségi kapcsolatban álló rokonok megnevezésére helytállóbb a vérrokon kifejezés.

Olyan egyedek között áll fenn, akiknek egy vagy több őse közös. Genetikailag különböző fokai lehetnek. Az izolátumok és endogám népességek esetében populációgenetikai szempontból lényeges a vérrokonok közti házasságok gyakoriságának és azok fokainak a megállapítása.

Az izolátumok olyan kis népességi egységek, melyekre jelelmző a zártság és az irányított párválasztás, ezért ezekben gyakoribbak a szűkebb és tágabb körű vérrokonségi házasságok, mint a többi populációban. Az izolált, zárt népességekben a párválasztási kör több generáción át állandóvá és meghatározottá válik, ami a populációt meghatározó gének, az örökletes jellegzetességek rögzülését eredményezi. Az őskorban és a történeti múltban az izolátumok kialakulását elsősorban a földrajzi tényezők, majd a rétegendogámia, a vallási és társadalmi tényezők stb. idézték elő. Ezen utóbbi esetben nagyobb népességeekn belül is kialakulhatnak zárt résznépességek (szubpopulációk).

A magyar családjogi törvény az első- és másodfokú rokonok házasságát titlja.

A régi magyar jog az egymástól és a közös őstől leszármazó egyének viszonyát nevezte [vér]rokonságnak. A ma hatályos 1952. évi IV. tc. 34. §-a szerint: „Egyenesági a rokonság azok között, akik közül az egyik a másiktól származik. Oldalágon rokonok azok, akiknek legalább egy közös felmenő rokonuk van, ők maguk azonban egyeneságon nem rokonok.” Azok számítanak tehát (vér)rokonoknak, akiknek legalább egy közös őse van, ami egyszerű vagy egyszeres rokonságot jelent, akik a legközelebbi közös ős, a törzs (stipes, Stamm, Stammvater) leszármazói. Ha a törzs több ág őse is volt vagy több különböző törzs élt, többszörös rokonság ról beszélünk. Az előbbi esetben a törzs többször is megjelenik a gyök (probandus) őstábláján, ami ősvesztésként (implex, Ahnenverlust, Ahnengleichheit) nyilvánul meg.

Teljes vagy kétoldalú vagy telivérű a rokonság, ha a testvérek (és leszármazóik) apja és anyja is közös (édestestvérek, germani, Geschwister), és egyoldalú vagy félvérű vagy félrokonok (féltestvérek, Halbgeschwister) azok a gyerekek (és leszármazóik), akiknek csak az apja (consanguinei „egy vérből valók”) vagy az anyja (uterini „egy méhből valók”) közös.

A római jogból a középkori jogba és genealógiába is bekerült az agnáció (fiágiság) és a kognáció fogalma. Az agnáción vagy agnát családon, magyarul atyafiságon a közös őstől kizárólag a fiágon leszármazott utódok (atyafiak) összességét értjük, akik ugyanazt a nevet és címert viselik. Ha a családba a leányági leszármazókat is beleszámítjuk, kognát családról, kognációról beszélünk, amelynek tagjai a rokonok.

A vérrokonsághoz tartozókat a palócoknál hadnak, az Alföldön atyafiaknak, a kiskunsági pásztoroknál tőkés-atyafiságnak, Erdélyben (főként a Székelyföldön) egy vérből valónak, rajnak, Csángóföldön (Moldvában) nyámnak, Baranyában nemzetnek, lendének, a szlavóniai magyaroknál seregnek nevezték. Megközelítően e fogalomra használták a fiak, háznép, hozzátartozó, ivadék, nem, testvérség, vérág és elmarasztaló gunyorossággal a banda, brancs, ija-fia, kompánia, pereputty, poronty, retyerutya kifejezéseket.