Az ahimszá kialakulása
- Körülbelül 4500 éve, a virágkorát élő Indus völgyi Harappában, majd a védikus kor (i.e.1500-560 közötti időszak) árjái, valamint a dél-indiai dravidák szívesen fogyasztottak állati táplálékot, beleértve a későbbi korokban legnagyobb bűnnek számító tehénhúst is. A régészek a Bélán-völgyi ásatások során olyan állatmaradványokra leltek, amelyek arra utalnak, hogy az i.e. 2500 körül már háziállat volt a szarvasmarha, a juh és a kecske. Harappában már sokféle állatot - tehenet, bivalyt, kecskét, juhot, disznót, baromfit - tenyésztettek, a védikus érában, amikor az árják legnagyobb kincsnek a szarvasmarhát tartották, s az állattenyésztés volt a lakosság fő megélhetési forrása. A Védákban nem kevesebb mint 250 állatról esik említés, közülük ötvenet tartottak alkalmasnak áldozatra és étkezésre.
- Az állatok leölésének tiltása már a Maurja-dinasztia hatalomra jutása előtti (i.e. 312) időkben felvetődött, az aggályokat azonban ekkor még nem erkölcsi megfontolások, hanem gazdasági érdekek (a tehén tejet ad, az ökörrel szántani lehet) motiválták. Eleinte azonban csak az élő állatok feláldozását tiltották meg, később korlátozni kezdték az állatok levágását, aztán fokozatosan bővült az áldozati tilalom alá eső állatok köre is. Egyre inkább elvetették a szarvasmarhák áldozati állatként való levágását, lassan kialakult a tehenek védettsége. Ezzel szoros kapcsolatban hódított teret az erőszakmentesség gondolata, az ahimszá elve.
- Az ahimszá alapján történő áldozati tilalom Buddhával és követőivel kezdett elterjedni, de az állathús fogyasztását még Buddha is megengedte, ha az állatot nem szándékosan ölték meg.
- Asóka, a Maurják leghatalmasabb királya (kb. i.e. 273-232), aki élete során meggyőződéses buddhistává vált, nemcsak megtiltotta az élőlények leölését, hanem maga is gyakorolta az erőszakmentességet. A dzsainok hite - amely az élet elvételét táplálkozás vagy áldozat céljából kifejezetten tiltotta és nemcsak a látható, hanem az apró, láthatatlan élőlényekre is kiterjesztette az ahimszá elvének gyakorlását - a buddhisták felfogásánál is erősebb hatást gyakorolt az emberekre.
- Az 5. században élt Fa Hszien kínai zarándok és a 7. századi Hszüan Cang kínai buddhista utazó feljegyzései alapján Indiában általánosan elterjedtté vált a vegetarianizmus. Egy későbbi utazó, Albiruni (973-1048) arab tudós a 11. század közepén az előbbieknél jóval pontosabban fogalmaz, mint írta az állatok megölésének tilalma igazából csak a felső kasztbéli papokra, a bráhminokra érvényes, és az állatok közül sem mindegyik fajra igaz "tilos megölni és megenni a teheneket, lovakat, varjakat, papagájokat, fülemüléket és mindenféle tojást, valamint tiltott a bor fogyasztása is." A tehénhús megevésének tilalmáról úgy vélte, hogy az elsősorban nem erkölcsi megfontolás dolga, a tiltás inkább abból fakad, hogy a tehén húsát nehéz megemészteni, s utána, hogy az ember visszanyerje erejét bétellevelet kell rágni. Emellett az is fontos érvként esett latba, hogy a szarvasmarhát mint házi igavonó állatot munkába - szántásra, vízkitermelésre - lehet fogni, és az sem volt utolsó szempont, hogy a teje élelmet ad, sőt a vizelete és a trágyája is kiválóan hasznosítható.
Forrás: Rosta Erzsébet honlapja
◄ Vissza az India lapra
|
