„A zene története/Középkor-Gregorián” változatai közötti eltérés
Tartalom törölve Tartalom hozzáadva
KeFe (vitalap | szerkesztései) a A lap tartalmának cseréje erre: == Jegyzetek == <references/> |
KeFe (vitalap | szerkesztései) aNincs szerkesztési összefoglaló |
||
1. sor:
{{Azenetörténete-cím}}
<div style="display:block;border:1px solid #C6C6DF;vertical-align: top;width:99%; background-color:#F2F2FF;margin-bottom:8px;margin-top:5px;padding-left:5px;padding-right:4px;">
<h2 style="padding:3px; background:#9292AB; color:#0000FF; text-align:center; font-weight:bold; font-size:120%; margin-bottom:5px;margin-top:0;margin-left:-5px;margin-right:-4px;">Középkor </h2></div>
== Középkor ==
A kereszténység elterjedt, Nagy Konstantin államvallássá tette. A pogány szertartások helyébe egységes zenei stílus lépett, amit minden keresztény országban használtak. A római birodalom kettévált. A Nyugatrómai Birodalom központja Róma, a Keletrómai Birodalom fővárosa Bizánc.
Bizáncban külön udvari zenekar alakult ki. Itt jött létre a korai kétszólamúság. Ez a császári udvar zenéje. Kétféle formája:
# '''Parafonia''' (kvintpárhuzamokban halad),
# '''Izon''' (felső szólam a dallamot, alsó pedig az alaphangot énekelte). A többszólamúságot mégsem innen számítjuk, mert nem terjedt tovább.
Bizáncban volt ezüstorgona – '''protothauma''' (főcsoda). A császári palotában szólal meg parafónia és izón formájában. Protothauma ezen kívül csak a bazilikában volt. Az orgona innen terjedt el. Knnstantinos Kapronymos ([[w:V. Konstantin|V. Konstantin]]) a 8. században [[w:Kis Pipin|Kis Pipin]] nek küldött protothaumát, ő a templomban helyezte el. Így lett templomi hangszer. Bizánc egyházi zenéje megegyezett a kereszténységével.
<div style="display:block;border:1px solid #C6C6DF;vertical-align: top;width:99%; background-color:#F2F2FF;margin-bottom:8px;margin-top:5px;padding-left:5px;padding-right:4px;">
<h2 style="padding:3px; background:#9292AB; color:#0000FF; text-align:center; font-weight:bold; font-size:120%; margin-bottom:5px;margin-top:0;margin-left:-5px;margin-right:-4px;">Gregorián </h2></div>
=== Gregorián ===
A kor első századaiban alakult ki a gregorián. Dallamait, szövegeit [[w:Nagy Szent Gergely|Nagy Szent Gergely]] (590-től 604-ig volt pápa) gyűjtette össze, kódexekbe íratta és a Szent Péter-bazilika oltárához láncoltatta. Cantus gregoriánum. Nevezték '''cantus firmusnak''' is, amely annyit jelent: odaerősített – láncolt – dallam.
A gregorián több nép – latin, görög, szír, egyiptomi, zsidó - zenéjéből olvadt össze. <u>'''Ez a zenetörténet első klasszikus stílusa'''</u>. '''Klasszicizmus=a forma és tartalom egyensúlya, összefoglal addig szétszórt törekvéseket, jelenségeket'''. Itt a sok népzene lett közös.
Négy főhangneme: dór, fríg, líd, mixolid. Nem egyeznek meg a görögök hasonló elnevezésű hangnemeivel. A gregorián dór d-től d-ig, a fríg e-től e-ig, a líd f-től f-ig, (Dór-fríg csere.) a mixolid g-től g-ig halad <u>felfelé</u>. <u>Az ima alulról száll fölfelé, a gregorián-melódia emelkedő</u>.
Fentiek az '''autentikus hangnemek'''. Voltak olyanok is, melyek az alaphangnál 4 hanggal lejjebb ereszkedtek – pl. dór a-tól a-ig, záró hang d. Ezek a '''plagális hangnemek'''. Minden skála alaphangját '''finális'''-nak (záróhang) nevezik. A másik főhang a '''domináns''', a dórban, lydben, mixolydban az 5., a frigben a 6.hang. Ha e-től számítjuk, ez a ’c’ hang a ’h’ helyett, mert a h és f között <u>tritonus</u> hangköz lép fel, <u>diabolus in musica</u> (ördög a zenében). A domináns hangon lehetett recitálni. Ilyen plagális hangnem pl a hypofrig – c-től c-ig, alaphangja e. Ezek az '''egyházi hangnemek, modusok, modális hangnemek'''. Ezeket számokkal jelezték, az autentikus hangnemeket páratlan, a plagális hangnemeket páros számokkal.
Kétféle éneklési mód volt:
# '''Recitálás''' (jelentése a latin „cito” igéből ered, melynek jelentése: mozgat, idéz, hangoztat; de összefüggésben van a repercussion=visszaverődés szóval is, mert egy hang sokszor ismétlődik) a domináns hangon történt, vesszőnél, pontnál a recitáló hangot elhagyták, és vagy '''flexa'''-t (hajlítás) alkalmaztak, vagy mondat végén a finálisra ugrottak.
# Széles melódiákban való dallamépítés. Így az előadás igen változatos volt.
A '''responzórium'''ban előénekes és szóló váltakozik, az '''antifóná'''ban két kórus válaszol egymásnak. Papok és kántorok (cantores), vagy a ''cantores'' két részre oszlik. A szöveg ritmikus próza, a dallamritmus szabad, szokásos ütemekbe nem lehet bepréselni. Csak Ambrus püspök – Milánó, 339-397 - idejében énekeltek '''hymnus'''-t, ebben a szöveg már vers. Időmértékes verslábak szerint megy. Ambrus vezette be a szillabikus verset, melyben a szótagszám szerint rímelve írtak. Ezeknek az ókeresztény himnuszoknak nagy jelentősége van.
Szillabikus verseknél az egyes sorok azonos szótagszámúak, így több vers énekelhető egy dallamra. A megzenésített első strófát '''heirmos'''-nak (mintastrófa) nevezték. A mintastrófák gyűjteménye a '''heirmológia'''. A himnuszok egyes részei után következik a '''iubilatio''' (ujjongás). Egy szótagra több, néha 15-20 hang – '''melizma''' - is eshetett, ez volt a '''kolorálás'''. Ezt rendszerint szólóénekes énekelte, legtöbbször az alleluja (dicsérjétek) szóra hangzott el. A kolorálás más műfajokba is átkerült, pl. a misék egyes tételeibe.
Miután a iubilációk túlzottan elszaporodtak, az egyház úgy próbált segíteni ezen, hogy a dallamok alá új szöveget íratott. Az így előállott műfaj a '''szekvencia''' – valamely motivum más-más hangfokon való többszöri ismétlése -, a gregorián-zenében a mise változó énekeinek egyike. Ezután a szekvencia is nagyon elterjedt, ezt úgy szabályozták, hogy csak 5 szekvenciát engedélyeztek.
A szekvenciákhoz hasonlók a '''tropus'''-ok. (Kolorált dallam minden hangja alatt külön szöveg-szótag van.) A tropus olyan gregorián-műből származik, amelyben jubilálás volt. A szöveget úgy írták alá, hogy összefüggésben legyen a régi művel, illetve annak szövegével.
Az énekesek a gregorián dallamokat Rómában, az énekiskolában tanulták, melyet Gergely alapított. Aachenben, Párisban, Santiago del Compostellában, St. Gallenben is voltak ilyen énekiskolák. Ez utóbbiban működött [[w:Notker Balbulus|Notker Balbulus]] - dadogó Notker - (840.k.-912.), a szekvencia-irodalom legjelentősebb képviselője. Kezdeményező szerepe mind az egyházi énekirodalomban, mind elméleti téren vitán felül áll.
A tanulás főmódja a memorizálás volt. A szöveget leírták, a dallamot pedig a kántor éneklése után hallásból tanulták meg. (*Más leírásokban olvasható, hogy ez a tanulási mód annyira hosszú időt vett igénybe, hogy a szükséges repertoár megtanulása 10 évig is eltartott.)
Később áttértek a dallamok írásbeli rögzítésére. Ezzel vette kezdetét az európai hangjegyírás. A kántor a levegőbe kheironimikus jeleket rajzolt, ezek emlékeztették az énekeseket a dallam emelkedésére, ereszkedésére. Ezeket a jeleket vetették először papírra, így kódexekbe leírva '''neumák'''nak (a dallam irányát mutató jelzések) nevezték. Kísérleteztek a vonalrendszerrel is, de a vonalak száma nem volt meghatározva. Általában 4-6 vonalat használtak. A finálist piros, a dominánst zöld vonalra írták.
----
<center> ◄--- Előző lap:[[A zene története/|A zene története/]] ---► Következő lap:[[A zene története/|A zene története/]] </center>
----
| |||