Wikikönyvek

„Az elvarázsolt hegygerinc/A felejthetetlen nyár” változatai közötti eltérés

Laptörténet interaktív böngészése
← Régebbi szerkesztésÚjabb szerkesztés →
Tartalom törölve Tartalom hozzáadva
VizuálisWikiszöveges
Nincs szerkesztési összefoglaló
KeFe (vitalap | szerkesztései)
259 366 szerkesztés
aNincs szerkesztési összefoglaló
18. sor:
A gerinc bármelyik meredek oldalán felfelé haladva, a patakok mentét fakitermelő utak kísérik, amelyek kényelmes rövidítő-ként is szolgálhatnak az arra járó természet kedvelő turisták számára. Ugyanis az utóbbi évtizedben mindkét település lakóinak a turizmus vált jelentős megélhetési forrásául. A festőien lenyűgöző táj látványához még bizonyos természeti ritkaságok is hozzáadódnak, mint például különféle gyógyító hatású borvíz források, vagy talajból feltörő kén kipárolgások. Ezeknek köszönhetően, kihasználva a Természettől kapott ajándékot, úgy Karakón, mint Jarabón létre is hoztak nem kimondottan csak "csodalátásra" hanem különféle gyógykezelésekre alkalmas egyszerű, de korszerű központokat is, amelyek vonzották is a más vidékekről érkező látogatókat. Az utóbbi évek mindenikében épültek hol vendéglők, hol kisebb szállodácskák, vagy kemping-táborok mindkét részen. Még téli időszakokban is kimondottan népes volt mindkét település. Azaz fürdőhely, mert fürdőzésre alkalmas medencéket, bazinokat, sőt, még födött fürdőt ― meleg fürdőt ― is hoztak létre.
Voltak akik kezelésekre jártak, voltak akik fürödni jártak és voltak akik egyszerűen csak a szórakozási lehetőségek végett keresték fel a helyeket. Ami sokaknak abból állt, hogy különféle túrákat tettek meg – szervezetten vagy szervezetlenül – az erdőben. Valahol ráéreztek az erdő csendjének simogató hatására, ahol már nem hallatszik a külső zaj, amely nap-mint nap körbe szokta venni a városi embert. Csak a "belső" zaj, zavaró hatása nem szűnik meg, de ez is aztán jelentőségteljesen háttérbe szorul, amint az erdő hangját keresve, a tiszta levegőt belélegezve, a fák, vadvirágok illatát érezve az embernek sikerül alávetnie magát a Csend hatalmának. És a "magányos" turista megtapasztalhatja az egyedüllét jelentőségét és ha időközben kellőképpen el is tud meditálni mindazon, hogy az erdő "magánya" mennyire közelebb képes hozni a Valódi Istent, amelyre templomokban keresve még nem sikerült rátalálnia. Azt a titokzatos Valóságot, amely (Aki) valahol belül van. És a Csendben még meg is szólalhat …szólalhat…(?)
És az emberbaráti szeretetet véve alapul, ha e csendben képes egy egyszerű hasonlatot tenni, hogy mi történik két ember városban, közhelyen való találkozása közben és mi zajlik le és hogyan belső világukban, amikor például az erdő békés környezetében találkoznak vagy ismerkednek össze. Hogyan közelítenek egymáshoz…
Természetesen nem mindenki képes felmérni, filozofálni a dolgok "miért"- jét és "hogyan"- ját, de valószínű, hogy azért mindenki nagyon is jól meg tudja állapítani, hogy mikor érzi jól magát valahol. És az ilyen ember – ha nem lusta – időnként képes csak az érzésért is el barangolni messzire az erdőbe …
Az arajárók közül voltak, akik ismerték a helyeket, de olyanok is voltak akik nemegyszer eltévedtek, mert bizony elég jelentős nagy helyen terül el az egész Koronagerinc. A helybéliek közül voltak akik nagyon jól ismerték csaknem a gerinc minden részét. És a "modern időkben" erre az "örökségre" még a falubeli kis utódokat is finoman rá nevelték. Mégpedig olyan formában, hogy iskolai szinten a két falú gyerekcsapata közt évente tájékozódási versenyeket szerveztek meg.
A gerinc déli két ágra szakadó végétől indulva el kellett jutni az Onga csúcs-igcsúcsig, amelyet aztán meg kerülve a Sóhajok Völgyén vissza kellett érni ugyan oda arra a helyre, amely csaknem a két falút összekötő kis utacska középtávolsága volt.
Turisztikai megközelítés szempontjából mindkét helyiségbe külön-külön voltak megépítve az odavezető utak. Csak a kis összekötő út volt olyan kissé elhanyagolt, gidres-gödrös.
Az ilyen alkalmakkor a gyerekek akarva-akaratlanul megismerkedhettek szülőföldjük erdőinek jelentősebb részeivel. Amint felkapaszkodtak a Sóhajok Völgyén felfelé vezető lankás részen, elhagyva a régi temetőt, rá térhettek a Könnyek Ösvényére, amely egy huzamosabb emelkedőn át elvezette a Komondor Pusztájára, ahol, már nagyrészt már nem kellet különösebb hegyet mászniuk egészen a Tündérkertnek nevezett szép soklombú, buja kis erdőrészbe, amelyet mellékeslegmellékesen a "Szerelmesek Erdejének" is hívtak. Kiérve a Tündérkertből, csak a Könnyek Ösvényén haladva, a Kormos Tetőre már kissé kapaszkodniuk kellett és az Ongához minél közelebb kerülve, már elég jó kaptató elébe néztek.
 
 
75. sor:
Damjanek, immár a szabályok felől felvilágosítva, kissé feldúltan, csaknem egészen az Onga lábáig szaladt, majd megállás nélkül nagy lihegés kíséretében aránylag rövid időn belül sikerűt is elégtételt szereznie magának. De valamiképp, főként a verseny végeztével mégsem érezte igazi győztesnek magát, mivel különválva nagy bután egész más helyen hajkurászta magának a dicsőséget és végül a rivális csapatbeli lánytól kellett útbaigazítást kapnia, hogy valamiképp megszerezze magának azokat az elrejtett kis zászlókat. Valahogy nem érzett igazi győzelmet. És valahol, már "automatikusan" várta is a belső érzéseihez hasonló leértékelő véleményeket, hisz' figyelmetlensége miatt egész figyelemre méltót tévedett.
El telt egy nap, kettő… és sehol semmi! Baklövése nincs szóvá téve! Nem árulta el a lány. Hisz' ha szólott volna valamit, az nyomban kiderült volna. Ez biztos! Ez még egy furcsa érzés! És sehol semmi! Nincs szóvá téve! Nem árulta el őt a lány. Ez még egy furcsa érzés! Egy lánynak tartozni azzal, hogy… tulajdonképpen mivel is…? Ő nem szeret tartozni senkinek semmivel!!! Elérte a dicsőséget, és mégsem! A lány "jóvoltából"! Hát ez kudarc! Ez valódi kudarc! De vajon Ki az a lány? Hogy senkinek nem szólt… De vajon senkinek? Nem-e mégis elfecsegte már és szintén csak az ő butaságán múlik, hogy még nem tud róla…(?) És nem-e még azt is elhíreszteli, hogy a hegyet sem ismeri…? Ami nem igaz, mert nála jobban az osztályban senki sem ismeri azt a környéket, amelyet oly kimondhatatlanul nagyon szeret.
De a versenyt követő napokban nem csak kimondottan ezek a problémák kínozták a kis vitéz legénykét. Tetszett-nem-tetszett az élete folyamán a kudarcokkal is néha szembe kellett néznie és ezzel kapcsolatosan mindig kellőképpen tudta is regenerálni magát. A nagyobb problémát az apjával való rossz viszonya okozta. Sehogy sem talált az élettel kapcsolatos elgondolásuk. Nem kimondottan az esett rosszul neki, hogy apja egyáltalán nem értékeli az ő "teljesítményeit", hanem egyszerűen ellenezte minden harciassággal, fizikai erővel szerzett elismeréseket. Az utóbbi időben az okozta a legnagyobb gondot neki, hogy apja intellektuális beállítottsága révén kimondottan a tanulmányi előmenetelek érdekében nagyvárosi iskolába akarja őt beíratni, mégpedig hamarosan. És ez kész katasztrófa! Mert mivel szabad idejének jelentősebb részét a hegyekben való bóklászásokkal töltötte, az idők során annyira hozzánőtt az erdőhöz, az egész táj, a szülőföld jellegzetességéhez, hogy a hegyek nélkül nem is tudja elképzelni az életet. És azt a hülye életet sem, amelyet az apja szánt neki. Hogy az első mindig csak a tanulás, az előrehaladás legyen és még az sem számít, ha netalán a fizikai képességeket illetően gyenge marad, hisz – az apja hülye feje szerint – nem az erő a fontos, hanem az ész! A mai ember a képességeit nem az erejével, hanem az eszével, tanultságával, műveltségével kell elérje! És egy másik nagy marhaság: Hogy aki a nyers erőt használja, az egy bunkó paraszt és azt le kell nézni, mert annak csak a két erős keze van, meg a buta feje. És mindezeket az apja a folytonos veszekedések árán akarja betölteni az ő fejébe!
Nagy elkeseredettségében tanultak ismételgetése helyett el-el szökött az íróasztal mellől és a hegyekben, a szeretett, imádott hegyekben kapott menedéket, hogy kellőképpen kisóhajtozhassa bánatát.
A kis ösvényen a Kormos Tető felé tartott, elnézte a pásztorkunyhókat, az előttük füstölgő tűzhelyeket és arra gondolt, hogy az ott tartózkodó pásztorfiúknak bizonyára nincsenek olyan gondjaik, hogy nemsokára majd elszakítják őket a fáktól, a pataktól, az erdőtől, a hegyektől…
93. sor:
Jó is a többi gyereknek, akiket otthon nem kínoznak annyira a tanulással, akik szabadon választhatják meg, hogy mik akarnak lenni, mivel szeretnének foglalkozni az éltben és (otthon) békén hagyják őket… Nem nyaggassák folyton azzal a hülye tanulással amely egy idő után annyira keretek közé szorítja az embert, hogy még saját igazi lényéről is megfeledkezik. Elveszíti belső identitását mert a rákényszerített információk halmazának elsajátítása szerint kezdi értékelni önmagát. És a végén még csakugyan el is hiszi azt amit az apja minden áron bele akar tömni a fejébe, hogy az ész a fontos, az intellektus, a műveltség… És ha aztán ezt el találja hinni, akkor épp, hogy nem tudja majd megállapítani, hogy mi is az a Tudás. Mi is az igazi Műveltség.
Hisz nem volt ő rossz tanuló! Mindaddig, amíg nem volt erőltetve, hogy a "Jóknál is jobb legyen!" Ez volt aztán a tetőfok! Amikor az apja azt jelentette ki, hogy az ő fia kell legyen a mások példaképe! Természetesen a tanulásban. Harmadik osztályos koráig az osztályban a legjobb tanuló volt. És ez nem volt elég. Még több kellett Apának. Azt mondta, hogy ez csak egy gyenge falusi színvonal. És egy évre rá kisütötte azt, hogy a "városi" színvonal fogja meghatározni a fia tanulmányi eredményeit.
Bánatába mélyedve ereszkedett le a tetőről és a Karakói rész felé kanyarodva a Tündérkert irányába tartott. Valahányszor erre járt, mindig megnyugtatólag hatott ez az öreg fák lombjai által árnyékolt puha pázsitos, apró kis bozótos hely, amelynek számos kis titkos ösvénykéje mind-mind különleges buja magányos és melankóliát keltő helyekre vezet. Amikor még kisebb volt és a Tündérkertben járt, mindig valahol a mesék világában, "Meseországban" képzelte magát. Titokban azért mindig is vágyott a csodás érzések, megvalósítások határtalan átélésére. Egy realitáson túli másik világ kapuján való átlépésre, amely varázslatos harmóniájával kielégíti majd az apaszthatatlan vágyakat.
99. sor:
Átadta magát annak a csend nyújtotta érzésnek és próbált nem gondolni a folyton visszatérő zavaró gondolatokra. Ez némileg sikerült volna is, de hirtelen újból egy olyan látványban lett része, amely ismételten a bánatával kapcsolatos fájó érzést csal ki belőle. Egy fiatal lucfenyő árnyékában azt a kislányt pillantotta meg, akivel néhány napja csak itt és csak ezen a helyen a versenykor találkozott. És nem az előző napok gondolatai elevenedtek fel benne, hogy vajon a lány beszélt-e róla kapcsolatosan valamit, hanem arra gondolt, hogy bizonyára ő, – a kislány – még nagyon sokáig élvezheti majd e táj minden meghitt varázslatosságát. Mindamellett, hogy – a siker iránti heves vágya közepette is – a lány szépségét már az első találkozáskor felmérte, mégsem volt épp olyan hangulatban, hogy mindezeket a gondolatait – fájdalmait – bárkivel is megossza. De mivel az ösvény feléje vezetett, akarva-akaratlanul arra tartott és nem érdekelte már, hogy a lányka mond-e valamit, vagy sem a versennyel, vagy egyéb dologgal kapcsolatosan.
A kislány a fa tövében állig felhúzott térdekkel szomorúan üldögélt. A fiú közeledtére ráemelte tekintetét, de egyáltalán nem lepődött meg. Csak épp tudomásul vette, hogy ott áll előtte, majd és visszaeresztette fejét a térdére. Damjanek amint közelebb ért észrevett annyit, hogy amint felpillantott a kék szemek nedvesek voltak és arra következtetett, hogy a lány sírt. Általába véve nem sokat elemezte a lányok könnyeinek eredetét, lenézett mindenkit, aki sírt. Viszont nem felejtette el, hogy már jó néhány nap telt el a verseny óta és mégsem indult el semmiféle pletyka a történtekkel kapcsolatosan. Arra gondolt hirtelen, hogy ha csakugyan szóvá tett volna valamit, az eddig – több mint egy hét alatt – bizonyára ki is derült volna. Tehát a lány nem beszélt a tévedéséről (és csalásáról). Épp ezért egy olyan hirtelen elhatározásra jutott, hogy "elnézően" fog viselkedni a lány sírdogálását illetően, sőt, esetleg megpróbál kissé gyöngédnek, megértőnek mutatkozni iránta. Megállt a kuporgó kislány mellett és próbált átérző lenni helyzete iránt. És közben még jobban tudatosította magában, hogy bizony nagyon csinos és szép kislány és ami az érzést –"átérzést" illeti, annyit akarata ellenére megállapított, hogy "mennyire kellemes a lány közelében lenni!" (?) És hamarosan azt is megtapasztalta, hogy ilyen esetben milyen automatikusan és könnyedén rá lehet hangolódni egy vigasztalásra. De azonban fogalma sem volt, hogy kesergésének mi lehet az oka, de már saját bőrén tapasztalta, hogy mit jelent bánatosnak lenni. Ezt ― a még ismeretlen okot ― próbálta átérezni és csak úgy magától jövően, megkérdezte, hogy miért sír. A lány nem felelt rögtön, csak a fejét emelte fel és csakúgy magában bosszúsan bólogatott. A fiú mivel nem sokat értett ebből, kissé felkapta magát és már bánta is, hogy kérdezett. Ugyanis azonnali felelet várt volna el "az ő kérdésére". Lehet bármilyen szép is ez a lány, de hát mit gondol? Ő csak úgy egymagában beszél…? – Hisz' vigasztalni akarta…! Büszkesége már hajtotta volna is tovább, de amikor a lány egy nagyot sóhajtva ráemelte a szép szomorú szemeit, mégis valami maradásra kényszeríttette. A szép kék szemek kisugárzása egy olyan minőségi tapasztalatot villantottak meg a belsejében, amely azt sugallta, hogy két ember közt a kommunikálás nem mindig csak kérdések és feleletek által történhet.
Így hangulata visszaformálódott az előbbi elhatározásához. Leült a lány mellé és várt. Magáévá tette a dolgot, hisz' ő sem volna képes csak úgy egyből beszélni a saját problémáiról. Sőt! Még az is meglehet, hogy ilyen esetben még ingerültté is válna…(?)… Csakhogy ő semmiképp nem sírna!!! És erre nagyon is büszke volt. Tulajdonképpen csak a lányok sírnak és a gyáva férfiak, akiket semmiképpen nem lehet igazi férfiaknak nevezni. De hát a lányoknak meg lehet bocsátani. Főképp ennek a kislánynak, aki még csak nem is árulkodott és … még hozzá olyan szép is…és olyan kimondottan kellemes itt ülni mellette…
105. sor:
A kislány még sóhajtott egyet, majd maga elé nézve kissé megkeményített arckifejezéssel, mintegy lázadó jelleggel, mintha csak önmagához beszélne megszólalt.
 
― Egy szép napon majd elköltözök otthonról! ― jelentette ki, mintha ezzel akarna bosszút állni valamin, vagy valakin.
A fiú, ott mellette üldögélve eltűnődött ezen a kijelentésen. Elköltözni… Hisz' ő is elköltözne valahová, hogy ne hallja már többet az apja kimondottan "a javára szolgáló" korholásait…– Ez jó is volna. – De hová…? Tette fel önmagának a kérdést és mintegy tapasztalatcserére számítva már kérdezte is a lánytól.
111. sor:
― Hogy hovááá? ― kérdezett vissza a kislány és csodálkozva meresztette rá szomorú szép szemeit. "Hogy a fiú még ennyit sem tud".
 
― Hát ide! A hegyek közé! Itt sokkal szebb és jobb, mint odalent. Itt szabad vagy, itt örvendhetsz, itt érezheted a fák simogatását, a napfényt, a patak hangját, a madarak énekét…!
Damjaneknak mindez nagyon is meggyőzően hangzott, de valahol valamilyen fajta hiányosságot érzett magában, amiért ő még nem foglalkozott ezzel a gondolattal. Vagyis soha nem gondolt a felvállalásra, hogy elszökjön otthonról és itt éljen, ahol ő is olyan kimondottan jónak és szépnek talál mindent. Valahol érezte, hogy azért itt bizony sok jó és kényelmes dolgot nem kapna meg. Hiába, hogy otthon az apja uralkodik, de azért a szükséges dolgokkal is ellássa mindig. Anyagi szempontból soha sem szenvedett hiányt és titokzatos módon felmérte azt, hogy bizony itt az erdőben ― akármilyen szép és jó ― sok minden olyanra volna szüksége, amit csak kimondottan az apja támogatásával kaphat meg.
125. sor:
― Miket nem kaptál meg? ― kérdezte tétován a fiú, mert fogalma sem volt, hogy miről beszél a kislány
 
― Most utólag például egy cipőt! ― felelt mérgesen a lány ― Egy olyan terepjáró cipőt, amelyben itt az erdőben kedvem szerint járhatok! Amelyre keményen rá is dolgoztam és mégsem kaptam meg!
 
― Nem értem. ― mondta a fiú ― Miért kellett rádolgoznod egy cipőre?? …És miért nem kapod meg?
 
― Te ezt nem is értheted! ― vágta oda a lány kissé ellenszenvesen ― Te bizonyára mindig minden megkaptál otthonról és fogalmad sincs arról, hogy mit jelent, ha valamit akarsz azért épp úgy mint a felnőtteknek meg kell dolgozni. És aztán elveszik a pénzedet. "Kölcsönveszik" … és abból aztán nem látsz meg soha egy vasat sem. És maradsz a semmivel. Vagy legfentebb némi aprópénzzel, amire csak édességet vehetsz.
 
― Otthon nem vesznek neked cipőt? ― kérdezte csodálkozva a fiú
 
― Nem. ― mondta mélyet sóhajtva a kislány, majd mintegy beletörődéssel folytatta
137. sor:
― Mert anyunak is és apunak is kevés a fizetése és szegények vagyunk.
Damjanek már elég nagyfiú volt ahhoz, hogy felmérje azt, hogy ez az eset a lánynak is épp olyan problémát jelenthet mint neki az apjával való civódások. Csak épp nem tudta eldönteni, hogy melyikük helyzete a súlyosabb. Vajon ő mit csinálna a lány helyzetében? Itt élhetne nyugodtan, önfeledten járhatná a vidéket, tanulhatna úgy ahogyan épp ő akar, de ott volna a nyakán a sok nélkülözés. Nem mindig enné azt amit épp megkíván és néha meg kellene dolgozni azért, ha valamit akar magának. Viszont, hogy elvegyék tőle azt, amire ő rádolgozott, azt el sem tudta volna képzelni. Annyiból azonban kissé megnyugodott, hogy nem csak egyedül neki vannak megoldatlan problémái és kezdte észrevenni, hogy az élet valójában egy harc, amelyet ha tetszik, ha nem, végig kell küzdeni. És ha egyszer küzdelemről van szó, akkor az őt mindig a lehető leg magasabblegmagasabb szinten érinti. Úgy érezte, hogy hirtelen egy olyan fajta erőt kap, amellyel majd végig harcolhat az élet bármilyen nehézségein. És legelőre az a célkitűzés lebegett előtte, hogy igenis az erdő, a hegyek, ez a gyönyörű vidék "visszaszerzése" egy létfontosságú kérdés minél előbb megvalósul számára. Már nem volt bánatos, de azért a kislánnyal való beszélgetés során ő is elmesélte, hogy apja miként akarja őt megfosztani a szíve leghőbb vágyától és azt is, hogy mekkora harci kedvvel indul neki a rá váró kihívásokra, amelyeken szerre végig tapos, hogy majd elérhesse végső célját: Otthont érezni itt az erdő közelében, ezen a gyönyörű elvarázsolt vidéken.
Beszélgetésük során rá jöttek, hogy mennyire közös az álmuk, mennyire egyformán vágyódnak e vidékhez és "szülőhelyüknek, Édes Otthonuknak tekintik a természetet. Különleges módon arra is ráéreztek, hogy ez az egész hely ahol eddig felnőttek, valamiképp sokkal többet jelent mindkettőjük számára mint csupán "szülőföld." Ezen az érzésen kívül még más, nagyobb fajta vonzalmat is éreztek az egész gerinc és a rajta elterülő erdők, fák, bokrok, lombok iránt… És aztán erről a különös belső érzésükről kezdtek egymásnak mesélni.
145. sor:
Azt is eldöntötték, hogy az erdőben számos olyan kis kunyhó van, amelyben épp megférnének és el lakhatnának benne. A sok "válogatás" után eldöntötték, hogy legmegfelelőbb "lakás" egy kimondottan gyönyörű helyen, a Komondor Pusztáján lévő kis ház lenne: a Bolond Sári háza. És vajon Bolond Sárit miképpen lehetne rávenni, hogy átengedje nekik a lakhelyét…?
A felnőttektől mindketten nagyon sok mindent hallottak már a Komondor Pusztáján egymagában élő bolond öregasszonyról, a Bolond Sáriról, de "élőben" még egyikük sem találkozott vele. Ugyanis – főleg az idősebbek szerint – egyáltalán nem is volt tanácsos vele foglalkozni, mert a különböző "szaktekintélyek" szerint ez a Bolond Sári "az Ördöggel járt". És mindezekről már számos esetben sokan meg is győződtek, amikor puszta megjelenésétől csakúgy egyből elapadt a juhoknak a tejük. Vagy ahol eljárt az erdőben, az onnan gyűjtött (ehető)gombáktól, gyümölcsöktől mind betegséget kaptak az emberek. Vagy ha valaki mégis valamiképp kontaktusba került vele, azzal mindig valami nagyon szörnyű dolgok történtek…
De amint azt szokás azt emlegetni, hogy a gyerekek nem mindig hallgatnak a felnőttek "bölcs" és óvó szavaira, hát ők csak tovább álmodoztak, és álmodoztak a szép napsütésben egész estig de végül is az erdőben való lakhellyel kapcsolatos "problémájuk" megoldatlan maradt. Annyira nagyok voltak már ahhoz, hogy ezt "csak olyan egyszerűen el is tudták volna dönteni".
152. sor:
 
 
=== <big> Bolond Sári kunyhója </big> ===
A két lelkileg mélyen megbántott gyerek a megegyezett időpontban, a megegyezett helyen, a Medve kőnél találkoztak az erdőben. A lelki bántalmaik és elégedetlenségeik kipanaszolása után lassan ismét álmodozásokba tértek át, amint erdőlakók-ként élik gondtalan és boldog életüket.
171. sor:
― Tudd meg, hogy sokszor - azt hiszem épp Holdtöltekor - Bolond Sári boszorkánnyá szokott átváltozni! ― oktatta Janka a fiút.
 
― Na és! ― vágta rá az kihívóan ― Én nem félek semmiféle boszorkánytól!
 
― Csak akkor ijedsz meg igazán, ha elvarázsol, vagy valami effajtát művel majd veled.
 
― Te hiszel az ilyesmikben? ― kérdezte csodálkozva Damjanek
 
― Nem vagyok babonás és nem hiszek a mesékben, de ez a Sári valamilyen furcsa hatalommal bír, amit nem az erővel mérnek…
 
― Hanem mivel? ― kérdezte csodálkozva a fiú
 
― Nem tudom. Jobb azért óvatosnak lenni!
188. sor:
 
 
=== <big> Az Erdő Éneke </big> ===
 
A következő találkozásukról még a borús, esőre álló idő miatt sem mondtak le. Damjanek esőkabátot vitt magával, Janka pedig egy nejlont, amelyet magára tudott teríteni, ha esett az eső. A Medvekőnek volt egy kiugró csücske, amit sokan a "maci orrának" neveztek és ez általában védelmet nyújtott az épp arra járók számára, amikor nem volt erősen csapós eső. Oda húzódtak be, és a Janka nejlonja kimondottan jó szolgálatot tett, amikor össze bújtak alatta.
198. sor:
Az ajtót nem támasztotta seprű és az ablak sem volt eltakarva. A ház előtt a tűzhely parazsa világított a szürkületben, a kis padon néhány edény és egy nagy pléh csésze. Kissé távolabb tűzifa volt letakarva egy nejlonnal. A gyerekek tudták, hogy ez alkalommal biztosan találkozni fognak a "boszorkánnyal" és némileg fel is voltak készülve, hogy illendőképpen adják tudtára jövetelük célját. Óvatosan szólongatni kezdték "Sári nenőt" és miután sehonnan nem kaptak feleletet, Damjanek egy kopogásnak szánt mozdulattal belökte az ajtót. Amint az ajtó kinyílott kissé megilletődve álltak ott és azon csodálkoztak, hogy nincs bent senki, mivel jövetelükkor nagyon tökéletesen feltérképezték a helyet.
 
― Mit kerestek ti itt?! ― rikoltott rájuk egy barátságtalan hang a hátuk mögül.
A két gyereket váratlanul érte ez az orvtámadás és kissé összerezzenve kapták hátra a fejüket, egy röpke irtózatos pillanatot átélve, hisz' az alak, a hátuk mögött, mintha csak egyszerűen a semmiből jelent volna meg.
204. sor:
Csak a körvonalait láthatták csupán de a hanghordozásból ítélve felfogták, hogy nem várt vendégekként érkeztek ehhez a titokzatos házhoz. Nem tudták eldönteni, hogy tulajdonképpen mi is történik velük. Helyzetük tényleg valamilyen boszorkányos dolognak rémlett, amikor csak úgy egyből megállapították, hogy az előbbi dalt éneklő hang semmiképp nem passzolt ehhez a rekedtes barátságtalan hanghoz.
 
― Bocsánat Sári néni ― szólalt meg félénken a kis Janka ― Mi csak az éneket hallgattuk és azért jöttünk…
 
― Itt nem hallhat senki semmiféle éneket! ― vágott a szavába durván az asszony és még mindig olyan pozícióban volt, hogy a gyerekek nem láthatták az arcát.
 
― De igen! ― csattant fel a kis vitéz legényke arra számítva, hogy az öregasszony süket.
 
― Nagyon is hallottuk és innen jött és nagyon szép volt!
216. sor:
― Ez így is van Sári néni! ― kiáltott fel a kislány ― Igazából tényleg nem tudjuk, hogy mi is a szépség és azért jöttünk, hogy tőled kérdezzük ezt meg. Megkérünk szépen, hogy azt az előbbi dalt értesd meg velünk! Hogy mitől olyan szép?
 
― Mindenki mindent csak érteni akar! ― mondta lenézően az asszony ― Ezért van az örökös elégedetlenség az emberek között. Az emberek, akik azt hiszik, hogy ha mindent megértenek akkor megszerzik a tudást és azzal együtt a hatalmat! Mindenki csak a hatalmat keresi és igyekszik eltiporni a másikat! Mindenki önző, magának való! Ma már csaknem mindenkiből kihalt az emberi érzés és éppen ezért nem tudják megállapítani azt, hogy mi is az ami igazán szép és jó! Mi az ami felemelő, ami a jót szolgálja… Az anyagi értékek között keresik a szépet és ha találnak is valamit, azt rögtön felértékelik és nem tudják, hogy épp ezzel rögtön el is veszik benne az igazi szépség.
A gyerekek nem sokat értettek az öregasszony kifakadásából, de nagyon nem is törődtek, hogy tulajdonképpen mit, miért is mond, hisz' nemhiába volt ő a Bolond Sári. Csak hallgatták a kissé érthetetlennek tűnő szóáradatot és néha az alkalmasabb pillanatokban rá-rá kérdeztek arra, ami történetesen a kíváncsiságukat feszegette. Közben Sári úgy zsörtölődés közben neki látott az esti teendőinek, ami nagyrészt abból állott, hogy a tűzhelynél kotyvasztott valamit a kis edényekben. Aztán mondott, csak mondott és minden olyan programszerűen hangzott, amit kimondottan önmagának kitartó rendszerességgel minden este megismétel. Már nem is zavarta, hogy hol a kislány, hol a fiú néha bele-bele kérdezgettek a monológjába, de sokszor számba sem vette kérdéseiket és csak fújta tovább a maga elméletét.
232. sor:
Magától érthetőnek tűnt az is, hogy amiket előre nem értettek a Sári "hablatyolásából", azok a későbbiekben mindkettőjük számára nagyon is érthetővé váltak. Belülről értették meg mindazt, amit Sári beszélt.
 
― Ti az éneket igazából hallottátok! ― mondta Sári ― És azért jöttetek hozzám, mert én hívtalak titeket!
 
― Ez hogyan lehetséges?? ― kérdezte csodálkozva Janka.
 
― Vannak dolgok, amiket nem lehet megmagyarázni, de épp úgy léteznek és épp olyan igazak, mint amelyekre pontos magyarázatok vannak.
 
― Az igaz, hogy mi közös elhatározásunkból jöttünk ide, de akkor még nem hallottuk az éneket. ― mondta Damjanek.
 
― Az ének, amelyet hallottatok, az Erdő Éneke. Az erdő miatt jöttetek ide! Nem? Az erdő a lelki csend, a tisztaság szimbóluma! Aki képes megbecsülni, szeretni, alkalmazkodni törvényeihez, csak az hallhatja igazán az énekét. Aki saját lényévé fogadja az erdőt és magában érzi az Erdő Szellemét.
244. sor:
― És miért nem akarod még egyszer elénekelni az Erdő Énekét?
 
― Az Erdő Énekét csak egyszer éneklik el! ― jelentett ki Sári ― Egyszeri hallásra meg kell maradjon minden ami benne van! Ez az útravaló a vándornak.
 
― De hisz' még a szövegéből is csak némi foszlányokat értettünk…
252. sor:
Amint így kettejükről és az elkövetkezendő időkről beszélt Jankán valami különös érzés hullámzott végig ami egyből kíváncsiságot keltett a titokzatos jövő felé.
 
― Mi ketten együtt fogunk élni? ― kérdezte hirtelen és Damjanekre vetített egy rövid pillantást
 
― Az attól függ, hogy mennyire értettétek meg az éneket. Az Erdő Énekét! ― mondta jövendőmondóan Sári.
 
― Ezt nem értem. ― mondta a kislány.
260. sor:
― Ha kialszik bennetek az Erdő Szellemének hívása, akkor nem!
 
― Ha például városban élünk? ― kérdezte Damjanek.
 
― Akik a városokban élnek, azoknak mindegy, hogy mi történik az erdőkkel. Eladják az erdőt és ezzel messzire eltávolodnak az Erdő Szellemétől. Lélekben is messze-messze eltávolodnak a Valóságtól. A fő hangsúly az anyagi értékeken van, amelyeket különböző üzletelésekkel, csalásokkal, átverésekkel próbálnak felhalmozni és az sem érdekli őket, ha maholnap egyáltalán nem lesznek erdők. Számukra a lényeg csak az, hogy nyerjenek. De vajon nyernek-e? Ez még egy nagy kérdés!
 
― És ha a az emberek közt élve mégis érezzük az Erdő Szellemét ? ― feszegette a kérdést tovább a fiú.
 
― Talán…― sóhajtott Sári ― Ha majd egyszer újból meghallhatjátok a dalt.
 
…
A lap eredeti címe: „https://hu.wikibooks.org/wiki/Az_elvarázsolt_hegygerinc/A_felejthetetlen_nyár”