Címerhatározó/Földváry címer

Ez az oldal a címerhatározó kulcsának részeként a Földváry családok címerével foglalkozik.

Földváry

1490-ben említik Földváry Miklós diákot, akinek fia, Bálint jelentős karriert futott be. 1555-ben Ecsedi Báthory András országbíró titkára, utóbb János Zsigmond erdélyi fejedelem ítélőmestere. Bálint fia, István szintén fejedelmi tisztségviselő lett, ennek öccse, Mihály azonban visszatért Magyarországra. 1562. január 25-én vette feleségül Bernátfy Zsófiát, akitől tizenegy gyermeke született. Közülük csak hat érte meg a felnőttkort, öt fiú és egy lány. A Bernátfalván lakó Földváry Mihály feltehetően a szepesi kamara hivatalnoka volt. A királyi Magyarország jövedelmeinek harmadát ez a hivatal kezelte. Az élete végén sokat betegeskedő Mihály csatlakozhatott a reformáció evangélikus vonulatához. Valamikor 1590 után halt meg, felesége, Zsófia 1595-ben. Gyermekei részben erdélyi, részben Habsburg-szolgálatba léptek. Közülük csak Györgynek születtek utódai, így a birtokokat is ők örökölték.

A Földváryak ingatlanvagyonát a tizenhat évesen árvaságra jutó György alapozta meg. Ő 1612-ben a Nógrád megyei Csalárdon lakott. Csalárd Földváry György anyai nagybátyjának, a már ismert Bernátfy Istvánnak, majd özvegyének, Bika Annának a családi birtoka volt. Az özvegy másodszorra Kéry Ferenc nógrádi, honti és zólyomi alispán felesége lett. György itt ismerkedett meg unokatestvérével, a vak Bernátfy Borbálával, akinek örökségét Kéry Ferenc és fia, János gondviselőként jogtalanul tartotta magánál.

Borbálát, a cibakházi és jenői uradalmak, a tápiószentmártoni részek, és anyja nógrádi javainak örökösnőjét György magához vette, majd pereket kezdett a Kéryek által elfoglalt birtokokért. A perek sikerét az is elősegítette, hogy Földváry György gróf Forgách Zsigmond országbíró szolgálatába szegődött, akitől így a somoskői várnagyi tisztet is elnyerte. Itt lakott vele Bernátfy Borbála is, aki 1618-ban háromezer forintért eladta Földvárynak a Jenői- és Bernátfy-ingatlanokat.

Az adásvétel olyan birtokokat juttatott Földváry Györgynek, amelyeket más módon nem tudott volna megszerezni. Jogaiban Borbála asszony 1621. augusztus 16-án kelt végrendelete is megerősítette. „Mivel hogy énnekem az jó Isten az üdvözült Atyám után sok jó atyafiakat adott - írta -, kik közivel kiváltképpen az vitézlő Földváry György uram bátyám, az szegény anyám életiben is hol költséggel, s hol egyéb táplálásbeli segítséggel volt, én mihelyt az szegény anyám megholt, ottan öcsémnek, Kéry Jánosnak mostoha gondviselése alul magához véve, és azoltától fogyást mind ez óráig is tisztösséges ruházattal, eledellel, itallal táplált, és olly oltalommal és gondviseléssel volt reám, mintha egy volna velem; ennek fölette az anyai jószágbul az én részemet Kéry János uramtul, az én öcsémtől nagy sok fáradsággal és pörlekedéssel vette ki, mellyikért érdemes volna, ha ő kegyelminek és maradékinak nagy sok jovat tehetnék én is."

Borbála minden vagyonát Földváry Györgyre hagyta tehát, bár az új tulajdonosnak még sokat kellett pereskedni a birtokért a grófi rangra

emelkedő Kéry Jánossal. Földvárynak végül 1617-ben sikerült megegyeznie Bernátfy György fiával, Istvánnal is, akinek magtalan halála után a teljes Bernátfy-örökséget egyesíthette.

Földváry György valamikor 1634 után halt meg. Gyermekei közül öt fia és egy lánya érte meg a felnőttkort. Ok lettek az ősei a Földváry família egy-egy ágának. A család 1646-ban hat részre osztotta az örökölt apai birtokokat, ám a török elleni harcok és a fellángoló kuruc küzdelmek viszontagságai miatt végül a felosztástól elálltak, és közös jószágigazgatót választottak. A közös birtoklás kialakítását a Földváry család gyors számbeli gyarapodása is indokolttá tette. 1681-ben Györgynek már az unokái is éltek, szám szerint tizenhatan.

A török elleni felszabadító háború után a Földváryak gyorsan elfoglalták Cibakháza környéki javaikat, de a berendezkedés nem ment könnyen. 1691-ben a szolnoki várparancsnok elfogta és börtönbe zárta a család által a Tiszazugba küldött megbízottakat. Csak három hét múlva engedte őket szabadon, miután megbízóik a kincstár javára lemondtak Tiszajenőről. A Földváryak számos per után, 1800-ra tudták Tiszajenőt visszaszerezni, Cibakháza és környéke azonban mindvégig a birtokukban maradt.

1699-ben a Földváryak kezén volt Sárszög-, Csanád- és Andornakpuszta fele, továbbá Orosziban húsz jobbágy telek, valamint Jenő, Cibakháza, Fejéregyháza, Szentimre és Kéthalom település. A család földesúri jövedelme csak 199 forintnyi, a nemesi taksa 21 forint 89 dénár volt. A kincstárnak járó fegyverváltság az 1703. márciusi kivetés szerint Cibakháza tizenkét telke után 68 forint negyven dénárt, Gyügér és Jenő nyolc-nyolc telkére egyenként 45 forint hatvan dénárt, Sárszeg hat telkére pedig 34 forint húsz dénárt tett ki. A végleges kifizetés csak 1727 táján történhetett meg, és Istvánházával együtt ezerötszáz forintra rúgott. A birtokjog biztosítása után Cibakházára 1764-ben szereztek a Földváryak új adománylevelet.

Az Alföld újratelepítése során a földesurak sokáig nem számolhattak jelentősebb jövedelemmel, így volt ez itt is. 1717-ben a falu alig ötvenforintnyi hasznot hozott a Földváryaknak, s az összeg igen lassan emelkedett: 1734-ben Cibakháza jövedelme még mindig csak 402 forint volt. A helyzetet bonyolította, hogy a Földváry család tagjai, a birtokszerző ős utódai már nagyon sokan voltak. Az ötödik nemzedékben 96 tagot számláltak, nem véve figyelembe a női családtagokat. A birtokokból származó jövedelmek megfelelő elosztása igen fontossá vált.

1733. december 4-én, Cibakházán gyűltek össze a Földváryak, hogy megvitassák a birtoklás módját, lehetőségeit. Végül olyan megállapodás született, amelynek alapján Földváry György leszármazottai egészen 1873-ig, a közös birtoklás megszűnéséig együtt intézték a birtok ügyeit. Gyűléseket tartottak, az ügyintézésre direktort és jegyzőt választottak, és jegyzőkönyvben örökítették meg a határozatokat. Noha a gyűléseken csak a férfiak vehettek részt, a férfirokonok a női családtagok érdekeit is képviselték.

A Földváryak a jobbágyok földesúri adóztatásának rendkívül szabad formáját valósították meg. Nem hoztak létre majorságokat, így nem követeltek robotot, fuvart vagy más általános és rendkívüli szolgáltatást. Nem szakítottak ki saját kezelésű (allodiális) földeket, és azokat nem adták ki jobbágyaiknak kilencedfizetésnél kedvezőtlenebb feltételek mellett. A Földváryak olyan, egyszerű bérleti rendszert vezettek be, amely igen sikeresnek bizonyult, és végső soron elősegítette a falu fejlődését is.

A település határát, illetve a pusztákat Cibakháza lakossága közösen bérelte a földesuraktól. A jobbágyok együttesen éves bérleti díjat (árendát) fizettek. Ez nagy szabadságot jelentett. Mivel nem kellett szolgáltatást végezni, a helybeli jobbágyok igavonó állatai és termelőeszközei kevésbé voltak terheltek, szemben más falu lakóival.

Megpróbálkoztak 1760 táján a Földváryak is Cibakházán az urbárium bevezetésével. A jobbágyok rövid ideig robotoltak, kilencedet, illetve ajándékot adtak, ám később mégis a régi rendszert hozták vissza a birtokosok.

A rendszerint hat esztendőre megkötött bérleti szerződések terheiről jó példát ad az 1771-es esztendő. Ennek értelmében a jobbágyok a cibakházi határ robotjáért, dézsmájáért, valamint úrbéri szolgáltatásaiért évi ezer rajnai forintot fizettek, a révet, a cibakházi kocsmát és a fogadót, a sárszögi és a gyügéri vendégfogadót pedig ezerhatszáz forintért vették bérbe.

Ehhez járult még a sárszögi és a gyügéri puszta hatszáz, illetve nyolcszáz forintos árendája. A teljes összeg így négyezer rajnai forintot tett ki. 1778-ra az árenda négyezer-ötszáz forintra nőtt, de még így is jutányosnak számított. A lakosok szolgálatai közé tartozott a tiszai töltésekre, a fogadókra, az urasági épületekre való ügyelés, továbbá a hanyagságból okozott károk megtérítése. A pusztabérletek az újratelepüléstől hozzátartoztak a falu kialakuló gazdasági rendszeréhez. Már 1725-ben említik Gyügér rendszeres árendáját, valamint a határos Gyalu egy darabjáét is. 1737-ben Gyügért és Sárszöget 442 forintért bérelték a cibakiak. Ugyanakkor állandó félelemben is éltek, attól tartva, hogy a puszták bérleteit a következő alkalommal többet ígérő idegenek, nagyarányú marhatartással foglalkozó tőzsérek nyerik el. Ezért 1764-ben a bérletek időtartamának meghosszabbítását kérték: „...az említett két határokat jövedelmével együtt, vagy 15 esztendőkre a tekintetes família árendába ki adni méltóztatna, fogja tapasztalni az tekéntetes família szegény jobbágyoknak és a helységnek helyreállását, mert öt vagy hat esztendőkre, más helyekről egy gazda sem kívánkozik megbontakozni." A bérletek időtartamának felemelése ugyan nem történt meg, de a pusztabérletek mindvégig a cibakiak kezén maradtak.

A Földváry família a közös birtoklási rend védelme érdekében saját tagjai ellen is fellépett. 1758-ban például a család egyes tagjai önkényesen vették igénybe a cibakházi jobbágyok szolgáltatásait. A soron következő gyűlésen ezt kemény büntetés terhe alatt megtiltották, és a falu bíráit is felhívták az ilyen szolgálatok megtagadására. Jegyzőkönyvben is rögzítették, hogy a jogtalan szolgáltatások ellenértékét a bírák és az önkényeskedő családtagok jövedelméből a jövőben le kell vonni.

A Földváryak követeltek is. Az alföldi nagy telepítések idején, a helybeli jobbágyokat is csábító kedvezmények a cibakiakra is hatással voltak. így a földesurak a szabad költözés joga ellen is fölléptek. 1755-ben engedetlennek és hálátlannak nyilvánították a helybelieket, mivel el akarták hagyni a falut. A bírák hatvan, illetve harminc botütést kaptak, amiért nem jelentették a lázongást, és mert örökös jobbágyként el akarták hagyni lakóhelyüket. A helyiek sértetten hangoztatták szabad menetelű státusukat. A cibaki jobbágyok nem mehettek a família gyűlése elé bajaikkal, hanem előbb a szombaton, szentmise után egybegyűlő községi tanácshoz kellett járulniuk. Csak ezt követően fordulhattak uraikhoz.

A lakosság nemcsak földesurának fizetett. Növekvő adókkal, szolgáltatásokkal tartozott az államnak és a megyének. A legfontosabb a hadsereg fenntartására szedett állami hadiadó volt, amelyet nádori adóporták és vagyoni összeírások alapján róttak ki a megyére, a falura, illetve annak lakóira. A hadsereg részére újoncokat is kellett adni, kezdetben toborzás, később vagyon és népességszám alapján. Háborúk idején gyakori volt a pénz vagy gabona „megajánlása" is. Laktanyák hiányában a katonákat magánházakhoz szállásolták el, de az ellátáshoz élelem, tüzelő és a lovaknak takarmány is kellett. A katonai szervek ugyan kifizették az ellátást, ám a piacinál alacsonyabb áron. Az így bekövetkező veszteség (deperdita) miatt a cibakiak is gyakorta panaszkodtak. 1746-ban például a tüzelőfán kétszázötven, a kiszolgáltatott kenyéren kétszáz forint volt a kár. Emellett fuvarozni kellett a katonákat, a megajánlott termékeket és az erdélyi sót is. A megyék szintén adót szedtek, közmunkákat követeltek, főleg az utak karbantartására, a tiszai gátak fenntartására.

Cibakháza és a Földváryak számára a legfőbb bevételt a rév jelentette. A révjogot - mint erre már utaltunk - a Mátyás király által adományozott jenői és istvánházi révprivilégiummal egyidejűnek számították. Ezt 1721 táján a szolnoki várparancsnok - mint a szolnoki kincstári vámhely konkurenciáját - meg akarta szüntetni, de végül felhagyott e szándékával. Egyes adatok szerint a révet a Földváryak 1727-ben nyitották meg, bár inkább csak arról van szó, hogy ettől az időponttól válhatott számottevő, rendszeres földesúri bevételi forrássá.

Az 1820-as években a cibaki rév jogát, főleg annak hasznát új veszély fenyegette. A Tiszaföldvárt és környékét uraló Podmaniczkyak Vezsenynél hidat akartak építeni terményeik gyorsabb szállítása és bevételeik növelése végett. Báró Podmaniczky János a bécsi hivatalok támogatását is megszerezte. Ám a Földváryak gyorsabbak voltak, és Cibakházánál felépíttették saját hídjukat. Ők 1826-ban Heves megyével vizsgáltatták meg a híd létesítésének lehetőségeit, majd törvényhatósági támogatással fordultak a Helytartótanácshoz. Indoklásul a helyi rév régi tradícióját, annak nagy forgalmát, továbbá esős idő esetén a szolnoki átkelőhely használhatatlanságát emelték ki.

A híd felépítését többen 1834-re teszik, ám minden bizonnyal már 1827-ben elkészült. Az építő az a Homályossy (Tunkel) Ferenc szolnoki ácsmester volt, aki a kunszentmártoni Körös-hidat is készítette. 1829-ben már bizonyosan állt, sőt tarifáit is ismerjük. Egy gyalog után egy krajcárt, a terhes szekérre huszonnyolc, a félterhesre tizenhat, az üresre tíz krajcárt kellett fizetni. Az ökröket öt, a teheneket és lovakat négy, a hízott sertéseket harmadfél (két és fél), a sertéseket egy, a rúgott borjút kettő, a juhot és a kecskét másfél krajcárral vámolták el.

Cibakháza Heves és Külső-Szolnok megyének Szolnok és Tiszafüred után a harmadik tiszai híddal rendelkező települése lett. A Földváryak igyekeztek a lehetőségeket jól kihasználni, és közbenjárásukra a falunak I. Ferenc császár 1832. november 16-án Bécsben mezővárosi kiváltságot adományozott. Cibak négy országos vásár tartására kapott engedélyt (március 31., május 30., szeptember 15. és november 18.). A kézműipar is fejlődésnek indult. 1832-ben 51 helyi kézműves céhalapítás mellett döntött, és a megyét kérte fel a közbenjárásra. 1840-ben alakult meg az egyesült céh, mely a csizmadiákat, a szabókat, a lakatosokat, a kovácsokat, a kádárokat, a szűcsöket, a vargákat, a kötélverőket, a kalaposokat, az asztalosokat, a bognárokat, a szíjgyártókat, a molnárokat, a kőműveseket, a ruhafestőket, a szűrszabókat, a gombkötőket, a rostakészítőket és a tímárokat egyesítette.[1]