Növények/E/Erdei fenyő

< Növények‎ | E
A lap mérete: 8822 bájt

Növények

Erdei fenyő


Erdei fenyő
Az erdeifenyő fiatal toboza
Erdei fenyő
(Pinus sylvestris, Syn: )
Más neve(i): fenyő, tűnyalábos fenyő vagy hosszútűs fenyő


Az erdeifenyő a Pinus nemzetség egyik faja, az egyik legellenállóbb és legigénytelenebb fenyő. A növény legtöbb részét hasznosítja a feldolgozóipar, beleértve az illóolaját is.
Nemzetségének többi tagjához hasonlóan az északi (Holarktikus) flórabirodalomban honos. Nemzetségének legelterjedtebb faja: Spanyolországtól Közép-Szibériáig több mint egymillió km²-en nő. Az eurázsiai–boreális flóraterület három domináns fenyőjének egyike (a luc és a vörösfenyő mellett).
A feltehetően Kelet-Ázsiából származó faj már a földtörténeti harmadidőszakban meghódította Európát. Elterjedési területe a jégkorszakban a felmelegedések és lehűlések hatására többször is jelentősen eltolódott északnak, illetve délnek. Déli határvidéke mára erősen feldarabolódott.
Magyarországon őshonos Nyugat- és Dél-Dunántúlon Dél-Somogyig és Zselicig, a Dunántúli Középhegységben a Fenyőfő–Bakonyszentlászló vonaláig, továbbá a Sátor-hegység határszélein. Védett fajokban gazdag erdeifenyvesek nőnek a Délnyugat-Dunántúl (Praeilliricum flóravidék) savanyú talajain.
Kedvező körülmények között 20–35 m magasra nő (megfelelő erdőben a 40 m-t is elérheti). Törzse egyenes. Ágai örvökben nőnek, ezért a fiatal példányok kora az örvek számából könnyen megállapítható. Idősebb korában ágtisztán felkopaszodik. Kérge a talajhoz közel vastag, mélyen barázdált, szürkésbarna, a magasabb részeken vékonyabb, vöröses, esetenként narancsos. Az idős példányok kérge nagy lapos táblákra repedezik.
A koronája ritka: fiatalon kúpos, később ellaposodik, ernyőszerűvé válik.
6–12 mm hosszú rügyei tojásdadok, a felületük nem gyantás. Tavasszal a vegetatív rügyek megnyúlnak, és az így kialakuló, zsenge szárcsúcsokat fiatal levelek borítják.[2]
Tűlevelei kettesével nőnek a törpehajtásokon, ezért sorolják a „kéttűs fenyők” informális csoportjába. A két levél tövét közös hártya burkolja. Sűrű, kemény és merev, 5–7 centiméteres, a legtöbbször jól láthatóan csavarodott leveleinek keresztmetszete félhold alakú, kissé lapos. A sötét kékeszöld levelek csúcsa hegyes, a szélük fűrészes.
A porzós virágzata sárga, a termős toboz fiatalon zöld, majd ahogy a tobozpikkelyek elfásodnak, fokozatosan megbarnul. A tojásdad alakú toboz 2,5–7 cm hosszú, 3,5 cm széles, a fás pikkelyek csúcsa rombusz alakban megvastagodik. Magvai szárnyasak.


Az eurázsiai–boreális flóraterületen klimaxfaj, attól délre alárendelt szerepet játszik. Vadon sovány, savanyú talajú, köves helyeken terem: sziklás hegyoldalakon, meredek folyópartokon, homokon, domb- és hegyvidéken, szélsőséges élőhelyeken. Tőzeglápon helyettesítheti a lucfenyőt. Erdészeti ültetvényeit gyakran a feketefenyővel együtt (egymás mellett, ritkábban vegyesen) alakítják ki.[2]
A direkt napfényt vagy a félárnyékot kedveli. Fagytűrő, a szárazságot és a magas talajvizet, a közepes levegő- és/vagy talajszennyezést egyaránt elviseli. Magról szaporítható. Lassan bomló, gyantás tűlevelei vastag avarrétegben gyűlnek össze alatta. A levelek (törpehajtások) néhány évig az ágakon maradnak:
  • sík vidéken ez általában 3–6 esztendő,
  • a magashegységekben akár 13 év is lehet,
  • mostoha körülmények között (például Veszprém megyében) csak 2-3 év.[3]
Magvai sok sziklevéllel csíráznak. Viszonylag gyorsan nő; a 100 éves egyedek törzse jó termőhelyen 30–35 méter, kivételes esetekben akár 48 méter magas is lehet, átmérője elérheti az 1,5 métert. Négyszáz–ötszáz éves koráig is elélhet.
Az utolsó eljegesedés idején hazánk nagy részét erdeifenyvesek borították, ám az azt követő felmelegedésben különböző lombos fajok (például bükk és tölgyek) lassan északra, illetve a magasabb hegyekre szorították őket.
Szinte bármilyen talajon megél; agyag-és homoktalajokon egyaránt előfordul. A talaj mésztartalmára sem érzékeny — olyannyira, hogy Magyarországon őshonosnak tekintett erdeifenyveseket csak meszes talajon, a Zalai-dombság északi részén, a Kőszegi-hegységben Velem környékén, valamint Fenyőfő és Bakonyszentlászló között találhatunk (homoki erdei-fenyves – Festuco vaginatae – Pinetum sylvestris). Ezek a társulások kis kiterjedésük és rossz megújuló képességük miatt veszélyeztetettek. Fentieknek megfelelően Magyarországon egyaránt találhatók
  • a mészkedvelő (Erico–Pinetea):
  • Kőszegi-hegység: kelet-alpi erdeifenyves (Chamaebuxo–Pinetum erdőtársulás),
  • zalai erdeifenyves (Lino flavae – Pinetum erdőtársulás) és
  • a mészkerülő tű- és lomblevelű elegyes erdők (Pino–Quercetalia) erdőtársulásai.
Pionír fafaj, amely igen kedvezőtlen körülmények között is megél. A jobb termőhelyekről más fás növények könnyen kiszorítják, ezért erdőalkotóvá csak a más fák számára már túl kedvezőtlen területeken – jellemzően a tajgán – válik. Mivel a száraz, sekély talajú területeken is megél, ezért az akác és a feketefenyő mellett nagy szerepe volt a 19-20. század fordulóján kezdett alföldi homokfásításban azokon a területeken, ahol az erdőirtások és a mocsarak lecsapolása miatt a talaj elvékonyodott vagy teljesen eltűnt.
Klimax állapotú erdeiben a sűrű tűlevelek miatt alig jut fény a talajra, ezért aljnövényzete alig van (szinte már nincs is). Örökzöld fa lévén folyamatosan hullajtja a leveleit, így egész évben zöldell.
A vizes termőhelyeken és a szikeseken nem nő.[4] Az erősen szennyezett levegőt rosszul tűri; az ipari körzetekben állományai pusztulnak. Ennek tünetei:
  • koronaritkulás,
  • tőhullás,
  • nekrotikus foltok a tűleveleken.
A 19. század vége óta értékes bútorfája miatt is ültetik. Mára Magyarország legelterjedtebb fenyőfajává vált: 2006-ban 131 000 hektáron nőtt – az a fenyőerdők 60%-, összes erdőterületünk 7%-a.
Legidősebb magyarországi példányai a Fenyőfőnél található, 220 éves „iszonyatos fák”. Legmagasabb nyilvántartott hazai példánya a Somogy megyei Kaposgyarmaton álló, 33 m magas „Balla-fenyő”. A legnagyobb törzskörmérettel (345 cm) egy, az alcsútdobozi arborétumban álló példány büszkélkedhet.


Felhasználható része(i): A feldolgozóipar a gyökerek kivételével minden részét hasznosítja.


A kérgébe vájt hosszanti bemetszésekből kicsurog a fenyőbalzsam (terebinthina), aminek két része az illóolaj (15–30%) és a száraz maradék (70–85%). Az illóolajat lúggal kezelik és újból lepárolják; ennek eredménye a aetheroleum terebinthinae rectificatum. A száraz maradék a fenyőgyanta (hegedűgyanta, colophonium). Az illóolaj (terpentinolaj) jellemző alkotói a különböző gyűrűs terpének, főleg az alfa-pinén (kb. 70%). Az üvegszerű, áttetsző, törékeny, sárga vagy enyhén barnássárga darabokban kinyert fenyőgyanta főleg diterpéneket (pl. dextro- és levopimársavat) és lignánokat (pl. pinorezinolt) tartalmaz.
Gyógyhatása(i): A leveleiből kivont illóolaj antiszeptikus; különösen jó hatással van a légutakra. Emésztőszervi panaszokra is adják.


Fáját borovi fenyő néven a bútoriparban és a papíriparban hasznosítják. Mivel fája nagyon gyantás, tehát nagyon tartós is, ami értékes fenyő faanyaggá teszi. Alakját átnedvesedve és kiszáradva is jól tartja. Karácsonyfaként Magyarországon nem igazán terjedt el; gyantája időnként csöpög.
Lecsapolt gyantáját többféle célra is hasznosítják.
Ellenjavallat: A díszfenyők és citrusfélék gyakran okai enyhe allergiás megbetegedésnek.


Lásd még: Mit-mihez Natúr gyógytea Tanácsok, tippek

Magyar Wikipédia: Erdei fenyő


A Wikimédia Commons tartalmaz Erdei fenyő témájú médiaállományokat.