Heraldikai lexikon/Címeres levél

(Címereslevél szócikkből átirányítva)

Névváltozatok:
kutyabőr, armális, címerlevél, diploma (Gudenus I. 29.), uralkodói diploma, címeradományozó levél (Bertényi, Új. m. 119. l.), címeres nemeslevél, nemeslevél, kiváltságlevél, megnemesítő armális levél (Nagy Iván VII. 469.), levél (Nagy Iván III. 28.), címeroklevél (Angyel 1994. 8. fej.), tabellae laureatae: nemes levél (Pápai/Bod 605.), armales simplices: czimerlevél, armales nobilitares: nemesi czimerlevél (mind: Nagy 1845. 213.)

de: Wappenbrief, Adelsbrief, Diplom, la: litterae armales [címeres levél], litterae donationes [adománylevél]
Rövidítések

A címeres levél a címer használatára vonatkozó hivatalos uralkodói oklevél, mely általában megadja a címer leírását, rajzát és a használatára vonatkozó jogosítványokat. Avar Anton meghatározásában a címeres levél "valamely arra jogosult közjogi méltóság által kibocsátott, privilegiális formában14 kiállított oklevél, melyben valamilyen, címerrel kapcsolatos adományt tesznek." A címeres levél a címer adományozásán kívül vonatkozhat a címer megerősítésére, megújítására, bővítésáre, módosítására, átruházására, elismerésére is, a nemesség adományozására, megerősítésére, megújítására, a rangemelésre, stb.

Létezett a nemesi címmel és címerrel együtt adományozott címeres levél és csak a címeradományra vonatkozó, melyet egy nemesi család vagy egy település kapott. Volt a rangemelésre vonatkozó címeres levél is, mely általában címerbővítéssel, címerjavítással járt együtt. Régies elnevezése kutyabőr volt.

Doncs mester címere (1327). A legkorábbi magyar címeradomány és egyben címerjavítás. A címerleírás alapján rekonstruált címerrajz.[1]
Doncs mester címeradománya (1327)
Kolos fia Kolos királyi apród sisakdíszadománya, 1332. 2. 14.
Bernard de Coucy címeres levele Viterbo városának, 1316, a legrégibb fennmaradt illuminált címeres levél
Carbonesi címeres levél 1338
János cseh király címeradománya a trienti püspökség számára, 1339, mely Szt. Vencel címerét veszi át
IV. Károly császár címeres levele Giacomo di Santacroce számára, 1355
Kassa címereslevele (1369. május 7.). A legkorábbi ismert európai városi címeres levél. A címernek csak a leírását adja meg.
A Tétényi és Haraszti család címere (1405)
Rakovszky család 1561-es címeres levele. A családi címereslevél egy példája
Bethlen Gábor címereslevele a lelkipásztotok utódai számára (1629). A kollektív nemesség egy példája
Német-Római Birodalmi címeres levél a Leiner család számára (1560), német szöveggel, a címer rajza a szöveg közepén van elhelyezve vö.
A dicső család 1627-es címeres levele, melyre nem festették rá a címert, csak leírták
A Boér család 1659-es címeres levele, füzet formában kiállítva

A címeres levél kecske-, bárány- vagy borjúbőrből készített hártya, azaz pergamen volt. A társadalmi rang igazolására szolgált, a kiváltságok forrásának tekintették,[2] ezért évszázadokon át féltve őrizték. A nemesség és a címer csak akkor lépett érvénybe, ha egy éven belül kihirdették abban a vármegyében, ahol a család élt.

A címeradományok eredete szerkesztés

A címereslevelek kiadása a 14. században kezdődött. Korábban mindenki saját maga vette fel és használta a címerét. Az 1320-30-as években egyes címerjavításokat az uralkodói kegy megnyilvánulásaként már írásba foglaltak. Ezek voltak az első címeradományok, melyek a mai címereslevelek előfutárainak tekinthetők.

Magyarországon az első ismert írásba foglalt címeres levelet Károly Róbert adta ki 1326-ban Imre fia Miklós részére. A címerhasználat joga az adományozottat és testvéreit, továbbá leszármazói személyét illette meg. Második adománya 1327-ben sisakmáz használatára vonatkozik Doncs mester, zólyomi ispán részére. Harmadik címeradománya 1332-ből való Kolos királyi apród fia Kolos részére, a negyedik és egyben utolsó ismert Anjou-kori adomány pedig Nagy Lajoshoz kapcsolódik 1369-ből, Kassa város részére, mely a (második) legrégibb fennmaradt városi címeradomány. Ezen oklevelekben még nincs címerrajz, csak címerleírás. Később számos használatban levő címerre is címeres levelet kértek a viselői.

Károly Róbert adományai céloznak arra, hogy címeradományokra talán már az Árpád-korban is sor került. Fejér György Codex diplomaticusában már a XII–XIII. század fordulójáról is vannak fejedelmi címeradománylevelek, mint például az Ursino család részére a III. Béla adományozta címernek Imre király által 1197-ben kiállított* [* Cod. Dipl. Hung. T. II. pag. 504-508.] megerősítése, és IV. Béla király által 1263-ban Likai Skalych Fülöp és Bertalan részére adományozott* [* U. N. T. IV. 3. 130. l.] címeres levelek, de ezek hitelességét a szaktudomány kétségbe vonja. (Nyáry Albert Turul 1883/1. 26-27.)

A címeres levelek talán olasz területről erednek, állítólag már IV. Fülöp (1285-1314) francia király is kiállított néhányat, de egy sem maradt fenn. Az első ismert városi (és egyéb) címeradományt Viterbo (1316) részére, Bernard de Coucy, toscanai pápai fővikárius adta ki, mely egyben a címer rajzát is feltünteti. (Martin Roland - Andreas Zajic: Illuminierte Urkunde des Mittelalters in Mitteleuropa. In: Archiv für Diplomatik SWchriftgeschichte Siegel- und Wapepnkunde. 59. Band, 2013. 341., 28. [1]) Az első ismert (illuminált) címeres levélként IV. Lajos, német-római császár oklevelét szokták nyilvántartani, 1338. február 8-áról, Carbonesi a grófok számára. (Friedrich Bock: Der älteste kaiserliche Wappenbrief. Archivalische Zeitschrift 41 (1932): 48–55.) 1355-ből való IV. Károly császár címeradománya. (Anton Legner, ed.: Die Parler und der schöne Stil 1350–1400: Europäische Kunst unter den Luxemburgern: Resultatband zur Ausstellung des Schnütgen-Museums in der Kunsthalle Köln. Köln: Museen der Stadt Köln, 1980. T 2–3 tábla.157. l.) Németországban nemcsak a császár állított ki címeres leveleket, hanem a tartományurak és (a polgárok számára) a palotagrófok (Hofpfalzgraffen) is, különféle érdemek jutalmául vagy pénzért. Az első angol címeradomány III. Eduárdtól (1327-1377) származik. Ez nem maradt fenn, de 1393-ban II. Richárd hivatkozik rá. Az első angol címeres levél 1437-ből való. Az angol királyok által adományozott címerek kivételesek, mert ez a heroldok feladata volt. Magyarországon viszont szinte csak a király és az erdélyi fejedelem adományozott címert. Kivételes esetben a pápától és külföldi uralkodóktól is kaptak címert magyar méltóságok (mint pl. Kanizsay János érsek IX. bonifác pápától 1394-ben, illetve Garai Miklós nádor VI. Károly francia királytól 1416-ban -- szinte ugyanilyen címeres levelet, azonos címerrel kapott ugyanebben az évben Zsigmond királytól is). A címeres levelek tekintetében (talán) a magyar heraldika a leggazdagabb.

A címeres levelek kiállítása szerkesztés

A 14. század első harmadában kelt címeradományok tulajdonképpen sisakdísz-adományok voltak. Teljes címeradományban először a Csentevölgyi család részesült Zsigmond királytól 1398-ban. Ez már pajzsot, sisakot és sisakdíszt is tartalmaz, de az oklevél a címernek csak a leírását adja meg. Az első olyan címeres levél, mely már a címer rajzát és leírását is tartalmazza, a Tétényi és Haraszti család armálisa 1405-ből, ugyancsak Zsigmond királytól. Az 1410-es évektől egyre több magyar címereslevél születik.

A címeres levél (armalis) nem okvetetlenül nemesi levél is egyben, mert címert adományoztak nem nemeseknek nemesítés nélkül és valóságos nemeseknek is adtak címert a fejedelmek, akik már korábban is nemesek voltak. Kiállításuk szerint háromféle armálist különböztetünk meg: 1. amelyben a címer le van írva, de nincs lefestve; 2. olyan, ahol címerleírás mellett festett címer is van, és 3. amelynek a szövegében a címer nincs leírva,csak lefestve. A három közül legtökéletesebb a második, a legtökéletlenebb a harmadik.

Kezdetben az armalisok levélszerűen voltak összehajtva, és a királyi pecsétek színes selyemzsinóron függtek. A 18. század közepétől kezdve azonban már könyvalakban állítják ki őket, ami a század végére kizárólagos lesz. (Az utolsó lap alakú címeres levél a MOL-ban 1765-ből való. A 19-20. századből már csak három egylapos adománylevél van, de ezek közül egy sem címeres levél.) Erdélyben viszont egészen 1690-ig, az önálló államiság megszűnéséig a középkori eredetű egylapos formátum volt a kizárólagos. A legkorábbi könyv alakú armális a MOL-ban (R 64) 1594-ből való. A füzet alakúak a többi adománylevélhez hasonlóan fűzött, préselt bőrbe vagy vörös bársonyba kötött könyv formában készültek. A 16–17. századi magyarországi gyakorlatban a hártyafüzet első oldalára festették a címert, német nyelvterületen a könyv a 3–4. lapjára, a szöveg terjedelmének függvényében.

A címeres levél belső szerkezete a klasszikus hármas felosztást követte (I. bevezetés, protocollum; II. tárgyalás, contextus; III. befejezés, eschatocollum). A bevezetés (I.) összetevői a kibocsátót megnevező intitulatio (I.1.), az oklevéladó isteni eredetű hatalmára utaló, közbe ékelt, jámborsági formula (formula devotionis, I.2.), majd az általános közönség megszólítása, akihez a levél szól (inscriptio, I.3.). A tárgyalás (II.) tartalmazza az arenga-t (II.1.), amelyben az oklevél(ek) kiadásának általános magyarázata szerepel, amit az erények, tettek, szolgálatok konkrét, vagy általános megnevezése követ (narratio II.2.). Konkrétan leírja a jogi tényt, a nemesítés/nemességmegújítás tényét, a hozzá kapcsolódó jogok általános felsorolása mellett áll a dispositio (II.3.). Ennek a szövegébe van beszúrva a címeres levél legsajátosabb része, a címerleírás (II.4.). A rendelkező részt az oklevélben foglaltak megerősítését és a hitelesítés módját leíró formula (corroboratio, II.5.) követi. Végezetül a befejező rész (III.) a datatio-t (III.1.), a méltóságsort (series dignitatum, III.2.), és az aláírásokat (subscriptiones, III.3.) tartalmazza.

Az erdélyi fejedelmi kancellária gyakorlata, ettől több ponton eltért, amely jobban megőrizte a középkori oklevélformát. Az armálisok a méltóságsor feltüntetése nélkül azonnal a datatio-val végződnek. Az armálisok jelentőségét mutató körülmény, hogy más, külön jogokat biztosító adománylevelek is a nemeslevelek formuláin alapulnak, csak a korábbi és az újonnan elnyert állapotot és helyzetet jelölő szavak cserélődnek ki. A címeres levél „e statu et conditione ignobili/jobbagionali/civili/plebea/rusticitatis/minus nobili” szövegrésze helyett a primipilátust adományozóba „e statu et conditione libertini Siculicali/pixidarii” került, ugyanez érvényes a rangemelő oklevelekre is, de a nemeslevélben szereplőkhöz hasonló elemeket lehet felfedezni a 18. századi debreceni cívislevél kinyomtatott szövegében is.

János király udvarában a különösen ünnepélyes formában kiadott privilégium levelek szövegébe az antik műveltségre utaló humanista szófordulatokat, leírásokat illesztettek, amelyek a korábbi nemeslevelekre általában nem jellemzőek, de megfigyelhetőek számos fennmaradt erdélyi armálisban. Az Izabella által adományozott 1559. évi oklevélben és Báthory Istvánnak Keresztury Kristóf nemességmegújító armálisa arengájában a mindig győzhetetlen Makedóniai (Nagy) Sándort emlegetik, és a nemesi előjogokat a szkíta szabadságra vezetik vissza. A kolozsvári Ádám Erasmus fejedelmi titkár oklevelében a hadi tudományokban jártas „Mars fiait” állítja szembe az arenga a békében és háborúban egyaránt hazájáért tevékenykedő emberrel, dersi Petki János bárói oklevelében pedig egész sor antik hős vonul fel: a római Fabius és trójai Hektor mellett Nagy Sándor, mint a történelem során – hazájukért – elbukott hősök, de a korponai kiváltságlevél (a nagy hajdú kiváltságlevél) is számos antik utalást tartalmaz. Sárándi Miklós nemeslevelének címerét kétoldalt, architektonikus fülke oszlopai előtt álló Illés és Dániel próféták tartják.

Magyarországon csak a megkoronázott fejedelem adhatott címert, és a megkoronáztatása előtt adományozottakat koronázása után meg kellett erősítenie, (1464. évi 23. t. cikk, 1563. évi 64. t. cikk) különben érvénytelenek voltak, mint I. Ulászló király adományai (1453. évi 5. t. cikk). Kivétel Hunyadi János kormányzó, akinek armálisai érvényesek. Erdély különválása után azonban Erdélyben és a hozzákapcsolt részekben az erdélyi fejedelmek jogérvényesen adományozhattak címert.

Az armálisokat a királyok sajátkezű aláírásukkal is megerősítik, kivévén Angliát, ahol a király nevében a címerkirály vagy az illetékes herold a heroldi kamara pecsétjével megerősített armálist ad ki. A magyar címeres levelek kiadása a királyi kancellárián, később az erdélyi fejedelmek kancelláriáján is történt. 1848-ig Magyarországon a királyon kívül az oklevelet a kancellár és a kancellária titkára (secretarius) is aláírta, de a 19. századtól a fejedelem aláírásán kívül csak a felség személye körüli miniszternek és államtitkárának aláírására volt szükség. Az armalisra ezen kívül a minisztérium kiadóhivatalainak vezetője még feljegyezte, hogy az oklevelet beiktatták a „királyi könyvbe”. Számos család nyert közös címeradományt (pl. 1582-ben Rudolf királytól 65 család), főleg a 15. században és szokásos volt a kollektív nemességadományozás is egy közös címerrel, sőt az is megesett, hogy a vármegye főispánja nemesített, melyet a megye nemessége is elfogadott.

A szövegük túlnyomórészt latin, de ismerünk néhány magyar nyelvű oklevelet és előfordul a német szövegű armális is. Az anyanyelvi oklevelek a 19. századtól kezdtek elterjedni. Az első magyar nyelvű armális a Királyi Könyvekben Janics István részáre 1845. 1483/845. sz. alatt szerepel (1845. I. 30-i dátummal), a klopodiai birtokkal és a klopodiai előnévvel együtt. (Hacsak nem vesszük tekintetbe a csökmői Karácsony család 1606-os címerének, 1620-as magyar nyelvű átiratát a Királyi Könyvekben.) A legkorábbi ismert magyar nyelvű armális a Schulpe Emil lovassági százados részére 1866-ban expediált példány.

A magyarországi gyakorlatban a címerkép az oklevél szövegének élén áll, szemben a birodalmi kancellária gyakorlatával, amely a címerképet az oklevél közepén helyezi el (bár néha, például egyes városok esetében, mint Bártfa 1463-as címeres levelén vagy a Tétényi és Haraszti család 1405-ös armálisán a címer ugyancsak közepén látható). Zsigmond királytól, aki magyar király és német-római császár is volt, mindkét típusú oklevél ismert. Zsigmondkori armálisok legnagyobb részében azonban a címer az oklevél jobb felső sarkába van elhelyezve, csak kivételesen a közepére, pedig ez lenne a célszerűbb. Az angol, francia és német gyakorlatban ez utóbbi módot alkalmazták, mert ilyenkor a pajzsalak szabadon követi azon irányt, melyet akar és nincs kötve azon udvariasság formulákhoz, melyek a heraldikában kötelezők. A zsigmondkori armálisok többségénél a jobb felső sarkába van festve, ezért a címerképnek balra kell fordulnia, különben hátat fordítana a király nevének. A valóságban (a címerleírásban is) azonban a címerkép szokásos helyzetében általában jobbra néz.

A magyarországi gyakorlatban a címerkép az oklevél szövegének élén áll, szemben a birodalmi kancellária gyakorlatával, amely a címerképet az oklevél közepén helyezi el (bár néha, pl. egyes városok esetében, mint Bártfa 1463-as címeres levelén vagy a Tétényi és Haraszti család 1405-ös armálisán a címer ugyancsak közepén látható). Zsigmond királytól, aki magyar király és német-római császár is volt, mindkét típusú oklevél ismert. Az oklevelek szövege általában csak a címert, a sisakdíszt és a sisaktakarókat írja le, az összes többi díszítmény a címerfestő egyéni hozzátétele. A 15-16. században a címereket szinte kivétel nélkül díszes keretbe, ún. szőnyegbe foglalták, melyet szintén különféle díszítményekkel láttak el. A Zsigmond-korban a kereten belül gyakran található egy négykaréjú lóhere alakú belső keret is. A Jagelló-korban gyakori a pajzs körül a sárkány, a Habsburg-korban az architektonikus fülke, a 18. századtól pedig valódi tájképet is festettek a címer köré.

Az erdélyi címeres levelek 1526 után is tovább folytatják a magyarországi (itáliai reneszánsz) hagyományt, a lap alakú pergamenre írt oklevél formátumot, bal felső sarkában a címerrel. Ferdinánd király uralkodása elején alkalmazkodott a magyar gyakorlathoz, de később - főleg utódai alatt - a német heraldikai ízlés vonul be a Habsburg királyok címeres leveleibe. Már Rudolf uralkodása (1576-1608) alatt is van példa hártyafüzet alakban kiállított címeres levélre, de ez a (4-6 lapos) formátum csak III. Károly (1712-1740) alatt válik általánossá. A címert a magyar szokásnak megfelelően az első lap felső oldalára festették, míg a birodalmi gyakorlatban a füzet 4-5. lapján helyezték el. A szöveg nagyobb terjedelmű lesz, a lapokon keretdíszeket, díszes iniciálékat helyeznek el. A 18-19. században a címeres levelek többsége már díszes bársonykötésű könyvalakban jelenik meg. Csendéletek, tájképek és más tipikus barokk, rokokó, majd klasszicista stíluselemek jelennek meg. A neoabszolutizmus idején I. Ferenc József a magyar címereket is a birodalmi gyakorlat szerint állította ki, amit a kiegyezés után is megtartott és csak élete végén alkalmazta újra a magyar gyakorlatot. Az első magyar nyelvű címeres levelek 1845-től jelennek meg.

A magyar címeres levelek között sok címerfestmény nélküli oklevél is előfordul, amikor a szöveg tartalmazta ugyan a címer leírását, ám a festménynek fenntartott hely üresen maradt. Ezzel valószínűleg a címerfestő és a kalligráfus tiszteletdíját (taxa) akarták megspórolni. Így pl. az Apafi Mihály által adományozott, privilégiumlevelekre kevésbé emlékeztető, folyóírással gyártott armálisok egymást követő sorozata nem tartalmazott festményt. Néha a festményen kívül a díszes kezdősorok is hiányoztak, így az oklevél bevezetésének egy része is hiányzik, mint pl. Nagy Orbán és az alatta szolgáló, név szerint felsorolt 128 vitéz oklevelében. Ez a jelenség nagyrészt az erdélyi kiadású okleveleknél fordul elő, de a királyi kancellária is adott ki címerfestmény nélküli armálisokat. Ezek viszonylag ritkák, de a kora újkor évszázadaiban folyamatosan van rá példa. Néhány oklevélben az üresen hagyott részre utóbb festették be a címert, amit egyből elárul a gyenge, provinciális címerfestmény, míg a képzettebb művészeknél a hiányzó címerkeret árulkodik a későbbi készítésről.

A címeres levelek elkészítését a megadományozott fizette. Az Erdélyben kiállított címeres leveleket Magyarországon nem mindig ismerték el. Ezért számos családnak egyaránt volt - általában különböző - címeradománya mind a magyar királytól, mind az erdélyi fejedelemtől (pl. a nánási Fejes családé 1654-ben III. Ferdinándtól és 1680-ban Apafi Mihály fejedelemtől). Az erdélyi fejedelmek adományainak érvényességét maradéktalanul az 1691-es Diploma Leopoldinum ismerte el Magyarországon.

A címeres levél kiállítását (mely Magyarországon együttjárt a nemesi címmel) a kedvezményezett érdemeire hivatkozva kérvényezhette is. Így pl. 1720-ban II. Hadik Mihály folyamodott címeres levélért, melyet hűsége és érdeme jutalmául el is nyert. A 16. század közepétől címeres levelet a jobbágyok és a polgárok is szerezhettek, ha pénzen megváltották magukat. A nemesítést a földesúri hatalom alóli felszabadítás (manumissio) előzte meg. Díja személyenként 50-60, telekkel együtt 100-200 forint vagy 200-400 tallér volt, a kancelláriának pedig 30 tallért kellett fizetni a címereslevélért ami összesen nagyjából 30-40 ökör árának, vagy egy átlagosnál nagyobb városi ház árának felelt meg. Ezt az összeget a földesúrnak kellett kárpótlásul fizetni, aki az udvarnál elintézte a nemesi oklevél kiállítását. Az ilyen nemesítés azonban nem járt együtt birtokadománnyal, így a kedvezményezett birtoka továbbra is adóköteles maradt. Ők voltak az armalisták.

A XVII. században a címereslevél társadalmi rangja, értéke fokozatosan leértékelődött. Tekintettel arra, hogy a Habsburgok jelentős pénzbevételhez jutottak a kiállított címereslevelek taxájából, igen elszaporodtak a pénzen vett címereslevelekkel történő nemesítések. Az országgyűlések hasztalanul igyekeztek ezt meggátolni. Az 1622. évi 17. törvénycikk pl. így határozott: „Címeres nemesleveleket pedig jövőre a jobbágyházakban lakó parasztoknak az ő földesuraik ajánlata és beleegyezése nélkül ne adjanak." Az 1630. évi 30. tc. 5. §-a ehhez még hozzátette, hogy „ . . .az armalisleveleket azoknak megnyerője abban a vármegyében köteles kihirdetni, melyben köztudomás szerint lakik". Gyakorlattá vált ugyanis, hogy a jobbágyok is kaphattak címereslevelet, amennyiben kellő pénzt és befolyásos támogatót tudtak szerezni. Az armalis védelme alatt azután kivonhatták magukat a földesúri terhek teljesítése alól. Az armalist ugyanis rendszerint más megyében hirdették ki, ott, ahol tulajdonosát személyesen nem ismerték. Az ily módon igazolt új nemes védve volt korábbi földesurának körözőlevelével szemben. Persze ismeretesek olyan esetek is, hogy a földesúr kinyomoztatta volt jobbágyát, címereslevelét elkoboztatta, és őt a paraszti sorba visszavetette. A XVII. századból fennmaradtak olyan armalisok, melyekben a címer csak részben van kifestve, hiszen tulajdonosaiknak nem a címerre, hanem a nemesi kiváltságokra volt szükségük. Az említett országgyűlési határozatok ellenére a nemesség ilyen módon való megszerzése továbbra sem ütközött nehézségbe. A török elleni felszabadító háborúban való részvétel igen sok új armalis keletkezését tette lehetővé. Ezekben a címerekben főként levágott török fejek, vérző holttestek, magyar-török párviadalok szerepelnek. [2]


1526-tól a nemességet és a címert írásban kellett kérvényezni a kancellárián. Meg kellett adni, hogy a kérvényezőn kívül kik részesüljenek még az adományban, és a beadványon szerepelnie kellett a kért címer rajzának is. A kérvények egységes formában készültek dátum nélkül, a keltezés a kancellárián került a kérvényre, ami az adománylevél kiadványozási időpontját jelenti. Ezek a folyamodványok a MOL-ban a Magyar Kancelláriai Levéltár, Conceptus expeditionum 1527-1770 (A 35), majd az Acta generalia 1770-1848 (A 39) sorozatában, illetve az Erdélyi Kancellária, Acta generalia1694-1848 (B 2) sorozatában találhatók. Kollega Tarsoly István szerk.: Genealógia 1. Budapest, 2012. 114-115.

A nemesség és a címer adományozását Magyarországon a középkorban a király vagy a kérelmező befolyásos támogatói kezdeményezhették. Mohács után ehhez hivatalos címerfolyamodványt (supplicatio) kellett benyújtani a királyi kancelláriához. Ez általában egyoldalas rövid irat, amelyben a kérelmező alázatosan folyamodik az uralkodóhoz, hogy érdemeire való tekintettel (melyeket a folyamodvány csak megemlít vagy le is ír: harctéri szolgálat, a királynak tett személyes szolgálat) kegyeskedjen neki és a kérvényben felsorolt családtagjainak nemességet és címert adni. A 18. századtól a narratio kezd részletesebbé válni, amiből részletesebben megismerhetjük a kérelmező érdemeit (a háborúskodások befejeztével több állami és törvényhatósági tisztviselő, orvos, postamester stb. kapott címeres levelet, de továbbra is sok a katona; majd belépnek a kereskedők, gyáriparosok, tudósok). A kérvény beadása előtt igyekezett befolyásos támogatókat is szerezni. A 17. század közepétől a nemesi támogatzók általában saját kezűleg erősítették meg a támogatásuk tényét a folyamodványon. Az 1630: XXX. tc. értelmében a címeradományhoz három királyi tanácsos vagy valamely vármegye ajánlását kellett biztosítani, de ez a gyakorlatban nem mindig történt így. Az erdélyi gyakorlatban nem kellett feltétlenül szabályos folymodványt beadni, hanem elegendő volt a befolyásos személy(ek) közbenjárása is a fejedelemnél, amire az erdélyi oklevelekben a „consiliariorum nostrorum ... intercessionem” formula utal. A közbenjárókat (többnyire az erdélyi címeradományoknál) néha még a címeres levélben is megnevezték, többnyire azonban (főként a magyar armálisokban) a lehajtott plica (az armális pergamenlapjának felhajtott alja) alsó szélén sorolták fel őket. A kérvényben a címert általában nem írták le, hanem a lap aljára festették, a „haec arma infrascripta” kitétel kíséretében. (A címert nem minden esetben festették meg a kérvényen.) A címert általában változtatás nélkül kapták meg, de előfordult, hogy egyes elemeit a kancelláriai hivatalnokok, a címerinspektor vagy a herold felülbírálták. A címerinspektori hivatalt 1711-ben hozták létre és ettől fogva különböző intenzitással, de hivatalos módon ellenőrizték, javították a címereket, fogalmazták meg a címerleírásokat, egészen a kancellária 1867-es megszüntetéséig. A címer helyességének és a kérelem jogosságának ellenőrzése után az uralkodói beleegyezés jeléül a kancellár, olykor a titkár a folyamodványra, többnyire a címer mellé, saját kezűleg rávezette az engedélyezési formulát, melynek dátuma rendszerint megegyezett a később kiállított címeres levél keltezésével.

A címeres levelek lelőhelyei szerkesztés

Számos címeres levél még ma is magántulajdonban van. Az évszázadok folyamán ezek állapota a szakszerű restaurálás hiányában egyre romlik, számos közülük el is pusztult. A 19. századtól szokássá vált a címeres levelek letétbe helyezése a helyi levéltárakban. A címeres levél a család kihalása után szintén a vármegyei levéltárba került. Ez történt a Lórántffy család címeres levelével is, melyet Fejér vármegye mint gazdátlant híreltetett (a gazdáját kereste) 1815. április 15-én, a Magyar Királyi Helytartóság útján, mely ún. hírleveleket állított össze. A címeres levelek pontos nyilvántartása a visszaéléseket volt hivatott megakadályozni.

A vármegyei levéltárakban őrzött címeres levelek jegyzékét Rexa Dezső kezdte összeállítani, de a munkáját nem fejezte be. Forrásértékűek Áldásy Antal, Fejérpataky László és Tagányi Károly kiadványai.

Jegyzetek szerkesztés

  1. Nagy Iván (IX. 345. l.) a csebi Pogány családdal kapcsolatban említi, hogy címerüket Károly Róberttől kapták 1326-ban. (>>...egy arany sólyom, kiterjesztett szárnyakkal, szárnya alatt arany lóher, csőrében zöld gally, arany lombokkal (...) "Falco aureus, habens distentas alas, sub quibus folia deaurata in modum herbae l u h e r e dictae pendent, cujus falconis in naso viridis ramusculus erectus existit, folia habens aurea." Az okmány eredetije a vasvári káptalanban.<<)
  2. A lelkészek utódainak 1629-es címereslevele követi a címeres levelek szokásos szerkezetét: 1. Megnevezi a kibocsájtó uralkodót, akitől a kiváltság származik, 2. méltatja a címerszerző érdemeit, melyeknél fogva méltó a kiváltságra, 3. megadja a megadományozottak névsorát és a kiváltságot az utódaikra is kiterjeszti, 4. leírja a címert, 5. kijelöli a címer használatának körét, 6. megadja az oklevél keltezését. (Hasonló volt a cseh címeres levelek szerkezete is.)

    Eredeti latin nyelvű szövege a következő:

    Nos Gabriel Dei gratia Sacri Romani Imperii et Transsylvaniae Princeps, partium regni Hungariae Dominus, Siculorum Comes, ac Opuliae et Ratiboriae Dux etc., Excelsa Principium consuevit dignitas inter caetera suorum operum gesta, hanc curam habere praecipuam, ad idque studiosius intentionem suam dirigere, ut suorum subiectorum conditione et statu pensatis, unumquemque iuxta labores meritos, ad altiores honores, gradus felicioresque provehat successus sed et ad uberiorem honestae dignitatis attolat famam: ex hoc enim Principum augetur fastigium, quo dignioribus conspiciuntur praesidere personis. Eapropter cum iam inde ab origine felicis inaugurationis, et suscepti regiminis nostri, nihil magis in votis habeamus, quam ut primum omnium nostram in Deum rebus in omnibus testari pietatem, Dei Ecclesias modis omnibus ampliare, ex eoque divini numinis gloriam propagare atque in seras transfundere posteritates valeamus. Dignum sane iustitiaeque et aequitati omnino consentaneum fore iudicavimus, ut eos etiam qui rebus divinis vacarent, ac ad salutem et vitam aeternam consequendam facem veluti praeferrent hominibus, omni honore ac praemio cumularemus. Quemadmodum enim in universorum et singulorum in regni nostri Transilvaniae eidem annexis Hungariae ditionum nostrarum partibus, verbi Dei praeconum seu ministrorum filiis et filiabus, ipsorumque haeredibus et posteritatibus utriusque sexus universis, ornandis, nunc id ipsum ostendere voluimus, ut scilicet, non ipsi tantum, sed posteri quoque universi, per iam fatos Sacrorum administrorum, hunc virtutis et industriae caperent fructum. Ad singularem itaque et fide dignam nonnullorum fidelium consiliariorum nostrorum relationem ac intercessionem, dictorum universorum et singulorum in regni nostri Transilvaniae eidem annexis Hungariae ditionum nostrarum partibus existentium verbi Dei praeconum, seu ministrorum omnes filios et filias, de principalis nostrae potestatis plenitudine et gratia speciali, antea etiam non ex obscuris oriuondos parentibus eximendos, ac in coetum et numerum verorum natorum et indubitatorum regni nostri Transilvaniae, et partium Hungariae eidem annexarum nobilium, annumerandos, aggregandos, cooptandos et ascribendos duximus. Decernentes et ex certa nostra scientia, animoque deliberato concedentes, ut iidem praefatorum universorum et singulorum in regni nostri Transilvaniae, eidem annexis Hungariae ditionum nostrarum partibus existentium verbi Dei praeconum seu ministrorum filii et filiae omnes ipsorumque haeredes et posteritates utriusque sexus universi , a modo in posterum quoque omnibus istis gratiis, honoribus, indultis, libertatibus et immunitatibus, quibus caeteri veri nati et indubitati regni nostri Transilvaniae et partium Hungariae eidem annexarum nobiles quomodolibet de iure et ab antiqua consuetudine usi sunt et gauisi, utunturque et gaudent, uti, frui et gaudere perpetuis semper temporibus valeant, atque possint. In cuius quidem nostrae erga ipsos exhibitae gratiae ac clementiae, principalisque munificentiae testimonium et symbolum, veraeque et indubitatae nobilitatis signum, haec arma seu nobilitatis insignia: Scutum videlicet militare erectum caelistini coloris, in cuius campo sive area Leo dimidius ex nubibus tumultuantibus emergens, uno Sinistro altari removens biblia, alteri dextero, pedibus anterioribus Angelus descendens acinacem, cui ad latus sinsitrum haec verba aurea scripta legentur: Arte et marte dimicandum praebere visitur. Scuto incumbentem galeam miltarem contegit diadema regium variis unionibus pretiosissimisque margaritis exornatum. A summitate vero galeae teniae, siue lemnisci hinc inde ad utramque scuti oram pulcherrimae defluentes illud decenter ambiunt et exornant, prout haec omnia in principio sive capite praesentium litterarum nostrarum pictoris manu et artificio, propriis suis coloribus recte et decenter depicta esse cernuntur. Eisdem praennotatorum verbi Dei praeconum seu ministrorum filiis et filiabus, ipsorumque haeredibus et posteritatibus utriusque sexus universis benigne danda duximus et conferenda. Annuentes et ex certa nostra scientia, animoque deliberato concedentes, ut iidem a modo in posterum futuris et perpetuis semper temporibus, eadem arma, sive nobilitatis insignia, more aliorum regni nostri Transilvaniae et partium Hungariae eidem annexarum nobilium,sub iisdem iuribus et praerogativis, indultis, libertatibus, et immunitatibus, quibus caeteri veri nati et indubitati regni nostri Transilvaniae et partium Hungariae eidem annexarum nobiles, vel natura et consuetudine hactenus, quomodolibet de iure usi sunt et gauisi, utunturque et gaudent, ubique in praeliis, certaminibus, hastiludiis, torneamentis, duellis, monomachiis, ac aliis omnibus et quibuscunque exercitiis militaribus et nobilitaribus, nec non sigillis, velis, aulaeis, annulis, vexillis, clypeis, tentoriis, domibus generaliter vero quarumlibet rerum et expeditionum generibus, sub merae ac syncerae nobilitatis titulo, quo ipsos ac haeredes et posteritates ipsorum utriusque sexus universi, ab omnibus cuiuscunque status te praeeminentiae homines existant, insignitos dici, nominari, haberique et reputari volumus, ferre, gestare, illisque uti, frui et gaudere, haeredesque et posteritates ipsorum utriusque sexus universi valeant atque possint. In cuius rei memoriam, firmitatemque perpetuam, praesentes litteras nostras pendentis et authentici sigilli nostri munimie roboratas, memoratis filiis et filiabus modernorum et futurorum verbi Dei ministrorum seu praeconum haeredibus et posteritatibus ipsorum utriusque sexus universis clementer dandas duximus et concedendas. Datum in civitate nostra Alba Julia die decima tertia, mensis Julii, anno Domini Millesimo Sescentesimo vigesimo nono . Gabriel m.p. Stephanus Kowaczoczy cancellarius m.p.

    Az oklevél hátsó oldalán a következő egykorú, a tartalomra, illetve a kihirdetésekre vonatkozó feljegyzések olvashatóak:

    Literae Nobilitares seu Armales Pastoribus eisque posteris utriusque sexus datae a Celsitudine principe domine Gabriele Bethlen.

    1629. die vigesima septima mensis Augusti in generali congregatione universitatis dominorum et nobilium comitatus Crasnensis exhibitae, lectae, publicatae, proclamatae, acceptatae et extradatae sunt praescriptiones literae nemine contradicente. Georgius Haczekij Juratus notarius sedriae comitatus Crasnensis m.pr.

    In Anno Domini 1629 die 30 Augusti in oppido Akos in congregatione generalis ac universitatis dominorum nobilium comitatus Zolnokiensis exhibita per reverendum Stephanum Kereztzeghj in districtu Zilagiense ac comitatu Zolnokiense et Crasnense etc. lectae, proclamatae, publicatae et extradatae sunt litterae praesentae donationales nemine contradictore appariente. Nicolaus Jwhos juratus notarius sedis judiciariae comitatus Zolnokiensis m.p.

    Praescriptiones haec nobilitares exhibitae sunt in generali congregatione magnatum et nobilium comitatus Bihoriensis feria 3tia proxima post festum Beatae Elisabethae viduae Varadinj celebrata, publicatis, proclamatis, acceptatis ac extradatis per nobilium Johannem Torma juratum notarium dicti comitatus Bihoriensis nemine contradicente. Johannes Torma juratus notarius comitatus Bihoriensis m. pr.

    A címeres nemeslevél magyar fordítása:

    Mi Gábor, Isten kegyelméből a Római Szent Birodalom és Erdély Fejedelme, Magyarország részeinek ura, a székelyek ispánja és Oppeln és Ratibor hercege stb., a fejedelmek magasztos méltóságával jár, hogy egyéb dolgaik végzése mellett különös gondot fordítsanak és törekvésüket mentől buzgóbban arra irányozzák, hogy alattvalóiknak helyzetét és állapotát szem előtt tartva, mindegyiket megérdemelt munkája szerint, magasabb tisztességre és az előmenetelnek szerencsésebb fokára segítsék, sőt, hogy a becsülést nyújtó elismerésnek nagyobb hírére emeljék. Ugyanis annál nagyobb a fejedelmek méltósága, minél tekintélyesebb emberek fejének tartatnak. Azért, mivel mindjárt szerencsés felavatásunk és uralkodásunk kezdete óta mitsem óhajtottuk inkább, mint azt, hogy mindenekelőtt az Isten iránt való szeretetünket minden dolgunkban megbizonyíthassuk, Istennek egyházait minden módon terebélyesíthessük, azzal Isten dicsőségét terjeszthessük és a késő utókorra átörökíthessük; nagyon helyesnek, az igazsággal és méltányossággal teljesen megegyezőnek tartjuk, hogy azokat is, akik a vallás ügyének élnek és mintegy szövétnekkel vezérlik az embereket az üdvösségre és örök életre, minden tisztességgel és jutalmazással halmozzuk. Amint, hogy most is éppen ezt akarjuk tanúsítani azzal, hogy Erdélyországunk s a hozzá kapcsolt magyarországi részek igehirdetőinek, vagyis lelkészeinek egyenkint és összesen - fiaikat és leányaikat s ezeknek mindkét nembeli összes örököseit és utódait megékesítjük, hogy tudniillik nem csak maguk, hanem összes utódaik is élvezzék az említett egyházi szolgák érdemességének és munkásságának a hasznát. Számos hű tanácsosunknak igen értékes és bizalmat érdemlő előterjesztésére és közbenjárására tehát, a fent nevezett Erdélyországunk s a hozzákapcsolt magyarországi részekbeli igehirdetőknek, vagyis lelkészeknek összes fiait és leányait, mindegyikét külön-külön és összevéve, mint amúgy sem kétes szülőktől származókat, fejedelmi hatalmunk teljességéből s különös kegyelméből felszabadítani s őket Erdélyországunk s a hozzákapcsolt magyarországi részek valóságos, született és kétségtelen nemeseinek sorába bevenni, bekebelezni, besorolni és beiktatni jónak láttuk. Elhatározva és biztos belátással s megfontolt szándékkal megengedve, hogy a fent nevezett, Erdélyországunk , és a hozzá kapcsolt magyarországi részekbeli - igehirdetőknek, vagyis lelkészeknek egyenként és összevéve valamennyiüknek fiai és leányai s mind ezeknek mindkét nembeli örökösei és utódai, most és a jövőben mindazokat a kedvezményeket, tisztességeket, engedélyeket, szabadságokat és mentességeket örök időkre bírva úgy használhassák és élvezhessék, amelyeket és ahogyan erdélyországi - s a hozzá kapcsolt magyarországi részekbeli többi valóságos, született és kétségtelen nemesek jog és ősi szokás szerint a múltban és jelenben használják és élvezik. Hozzájuk való hajlandóságunknak, kegyelmünknek és fejedelmi nagylelkűségünknek bizonyítékául és jegyéül, a valóságos és kétségtelen nemesség jeléül, ezen alábbi címert, vagyis nemesi jelvényt a fent nevezett igehirdetők, vagyis lelkészek fiainak és leányainak, azok mindkét nembeli összes örököseinek és utódainak, kegyesen adni és adományozni jónak láttuk.

    Tudniillik: Egyenesen álló kék színű katonai pajzsot, melynek mezején, vagyis udvarán gomolygó felhőkből kiemelkedő fél oroszlán baljával az oltárról a bibliát veszi el, jobbjában pedig kardot nyújt az első lábai felé leszálló angyal, akinek bal oldalán arannyal felírva ezek a szavak olvashatók: Tudománnyal és fegyverrel kell küzdeni. A pajzson levő katonai sisakot különféle gyöngyökkel és értékes kövekkel ékesített királyi korona fedi. A sisak ormáról a pajzs mindkét szélén szépen lefutó szalagok, vagyis foszlányok azt csinosan körülfogják és díszítik, amiképpen mindezek levelünk elején, vagyis homlokzatán, a képíró kezével és művészetével a saját színűkkel helyesen és szabályosan lefestve szemlélhetők.

    Beleegyezvén, biztos belátással és megfontolt szándékkal megengedvén, hogy ők mostantól fogva a jövőben minden időben ezt a címert, vagyis nemesi jelvényt használják, Erdélyországunk és a hozzá kapcsolt magyarországi részek más nemesei módjára ugyanazon jogok, kiváltságok, engedélyek, szabadságok és mentességek alatt éljenek, mint amelyeket Erdélyországunknak és a hozzá kapcsolt magyarországi részeknek többi valóságos született és kétségtelen nemesei természeti jogon vagy szokásuk szerint eddigelé jogosan használtak és élveztek - használhassanak mindenütt: csatákban, harcokban, lándzsatöréseken, lovagi tornákon, bajvívásokon, párviadalokon és minden egyéb nemesi és katonai gyakorlatokon, úgyszintén pecséteken, takarókon, kárpitokon, gyűrűkön, zászlókon, pajzsokon, sátrakon, házakon, általában pedig bárminemű tárgyakon és szerelvényeken, a valóságos és tiszta nemesség címén, amelynek megkülönböztető jeleivel, hogy őket s mindkét nembeli összes örököseiket és utódaikat mindenki, bármily rangú és méltóságú legyen is, nevezze, címezze, illesse és becsülje - akarjuk, valamint azt maguk, úgy mindkét nembeli örököseik és utódaik is jogosan használhassák, viselhessék, bírhassák és élvezhessék. Ezen dolognak emlékezetére és örök érvényére a jövendő igehirdetők, azaz lelkészek említett összes fiainak és leányainak, azok mindkét nembeli örököseinek és utódainak jelen függő és valóságos pecsétünk hitelével megerősített levelünket kegyesen kiadtuk és megengedtük. Kelt Gyulafehérvár városunkban, július hó 13. napján az Úrnak 1629. esztendejében. Gábor s.k., Kovaczoczy István kancellár s.k.

    (Tonk Sándor: Bethlen Gábor címeres nemeslevele a lelkipásztorok utódai számára. In: Cselekvő hit. Emlékkönyv Csiha Kálmán püspöki szolgálatáról, Erdélyi Református Egyházkerület, Kolozsvár 2000., pp225-234.)

Irodalom szerkesztés

Sándor Imre: A m. kir. Országos Levéltárban az 1886-1907. években bemutatott cimeres nemeslevelek jegyzéke. Budapest, 1908

Sándor Imre: Címereslevelek. Kolozsvár I. 1910.

Horváth Sándor: A vármegyei levéltárak felülvizsgált czímeres nemesleveleinek jegyzéke. Budapest, 1909.

Forster J.: Címeres nemeslevelek Szepes vármegye levéltárában. Közlemények Szepes vármegye múltjából, 2/1. 38-49. l.

Kóta Péter: Wappensiegeldonationen für ungarischen Städte im XVI-XIX. Jahrhundert. – In: Acta contionis heraldicae municipalis hodiernae anno 1988 in oppido Keszthely habitae / redegerunt Iván Bertényi et László Czoma. – Keszthely : Helikon Kastélymúzeum, 1990, 329–334

Kóta Péter: A címereslevél ára. – In: Rendi társadalom, polgári társadalom. 9., Mágnások, birtokosok, címerlevelesek : Konferencia : Pécsvárad, 1995. szept. 12–13. / [a Hajnal István Kör és a KLTE Történelmi Intézete Segédtudományi Tanszékének kiadványa ; szerk. Ódor Imre, Pálmány Béla, Takács Péter]. – Debrecen : KLTE Kvt. Soksz., 1997, 149–156

Kóta Péter: "Ebül szerzett kutyabőr", avagy címerlevél-hamisítások a XVIII. században. – In: Előadások Vas megye történetéről. 2. (Vas megyei levéltári füzetek ; 6.) (1993) 311–323

Kóta Péter: Címerinspektori hivatal a XVIII. században. – In: Turul. 69 (1996)1/2 28–34

Kóta Péter: Nemesítés armálissal. 1–2. – In: Comitatus. 6 (1996)12 48–52 és 7 (1997)1 78–79 1998.

Forráskiadványok szerkesztés

Fejérpataky László: Magyar címeres emlékek. (Monumenta Hungariae Heraldica). I-II. Bp. 1901-1902.

Áldási Antal: A Magyar Nemzeti Múzeum könyvtárának címereslevelei 1200-1867. Bp. I-VIII. 1904-1942.

Magyarország címeres könyve. (Liber armorum Hungariae) Bp. I. (A-C) 1913.

Lásd még szerkesztés

Az Országos Levéltár címeres leveleinek nagy része már online is kutatható. [3]

kutyabőr, címerfestő