Heraldikai lexikon/Hiteles helyek
Névváltozatok:
la: loca credibilia, de: glaubwürdigen Orte
Rövidítések
A hiteles hely a jogügyletek elintézésére szolgáló középkori egyházi intézmény volt. A konventek és káptalanok által nyújtott szolgáltatás volt. A hiteles hely speciálisan magyar sajátosságnak tekinthető intézmény a késő középkorban. Nagyjából azt a szerepet töltötték be, mint Nyugat-Európában a közjegyzők.
A XII. század vége óta a magyar székes- és jelentősebb társaskáptalanok magánjogügyletek írásba foglalásával, oklevéladással is foglalkoztak. Egyháziak és világiak egyaránt fordultak hozzájuk, hogy ügyeikről oklevelet állítsanak ki számukra. A XI. századtól fogva itt végezték az istenítéletet, itt tartották a bíráskodásban bizonyító eszközként alkalmazott tüzesvas-próbát, amelynek eredményéről feljegyzést is készítettek. A XIII. század elején a bencés, premontrei és lovagrendi konventek is bekapcsolódtak az oklevéladásba. A jogbiztosító iratok másolatát vagy az arról készült tartalmi feljegyzés a levéltárukban megőrzizték.
Ezeket a par-nak nevezett példányokat, legtöbbször chirografálták, tehát az oklevél szövegét ugyanarra a hártyára többször leírták, a bejegyzések közötti üres helyre az ábécé első betűit rajzolták, majd ezeket átmetszve szétválasztották a szövegeket úgy, hogy azokat összeillesztve a betűsor felismerhető, az oklevél hitelessége pedig bizonyítható legyen. Ez az eljárás, illetve a bevallásoknak sebtiben feljegyzett emlékeztető jegyzetek, kivonatos szövegű fogalmazványok alakjában való őrzése a XIII. század közepétől, a regisztrumvezetés elterjedésével a háttérbe szorult, de a hiteleshelyi levéltárakban továbbra is őriztek oklevélmásolatokat és szignatúrákat. A királyi, később fejedelmi kancelláriában vezetett regisztrumokat nevezték utóbb királyi könyveknek, a hiteleshelyeken összeállítottakat pedig regisztrumnak vagy protocollumnak. Ezek általában könyv alakú másolatkötetek voltak, melyek a kiadott oklevelek rövidített vagy teljes szövegű másolatait tartalmazták és lényegében közérdekből keletkeztek a jogbiztosító iratok megőrzése és hiteles újrakibocsátása érdekében.
Voltak országos (Buda, Székesfehérvár, majd Nagyszombat) és helyi hatáskörű hiteles helyek. A hiteles helyek csak a saját vármegyéjükben járhattak el, szomszédos vidékekre csak szükség esetén, illetve ilyen értelmű törvényes intézkedés által mehettek. Országos hatáskörük csak a királyi székhelyek hiteles helyei rendelkeztek, amelyek jogkörét – határozottan elválasztva a három régebbi egyházi intézménytől (a két társaskáptalan és a konvent) – később a boszniai káptalan is megkapta. A középkor végén Magyarországon működő országos hatáskörű hiteles helyeket Werbőczi István Hármaskönyve sorolja fel: a budai és a fehérvári társaskáptalan, illetve a fehérvári keresztes konvent, melyek valószínűleg szokásjog alapján rendelkeztek ezzel a jogosítvánnyal, míg a boszniai székeskáptalant az 1498. évi törvények ruházták fel hasonló privilégiummal. A fehérvári káptalan kiküldötte a 14. századtól állandóan jelen volt a nádori közgyűléseken, ami valószínűleg azt eredményezte, hogy az egyház később országos hatáskörhöz jutott. Mindhárom „régi” hiteles hely az ország közepén, az úgynevezett medium regni területén feküdt.
Az országos hatáskörrel rendelkező hiteles helyek esetén a több megyét is érintő eljárásoknál, nagy adományoknál nem kellett a különböző megyékben illetékes hiteles helyeket egyesével felkeresni, és az udvarból is olcsóbb volt egy intézményhez címezni a parancsot, mint az adott területeken illetékes összes hiteles helyhez, s így csak egy privilégium kiállítását kellett megfizetni. Az udvarban tartózkodók számára is praktikusabb volt, ha távol zajló pereikkel kapcsolatban volt hova fordulniuk. Az országos hatáskör kialakulása valószínűleg az Árpád-korra vezethető vissza.
Feladataik: birtokba iktatás, határjárás a birtokhatár megállapítására, okiratok átírása és hitelesítése, felvallások (fassiók, bevallások) letétele a hiteles helyen, jelentések készítése, közreműködés peres eljárásoknál stb. Zsigmond király 1435. évi decretum maiusa értelmében a káptalanok csak kanonokot vagy legalább javadalmast (prebendáriust) küldhettek hiteles helyi eljárásra.
Mátyás király sokat foglalkozott a hiteles helyekkel. 1458-ban, 1463-ban, 1470-ben, 1471-ben, 1472-ben, 1481-ben és 1486-ban is születtek a közhitelességet szabályozó törvények. Az 1471. évi 18. törvénycikk értelmében az uralkodó saját kegyurasága alá vonta a pecséttel rendelkező konventeket, vagyis minden szerzetesrend által fenntartott hiteles hely királyi kolostor lett. 1462-ben új pecsétet adott a garamszentbenedeki konventnek, amellyel tíz felvidéki megyére bővítette azt a területet, ahol eljárhattak.
A hiteles helyek oklevéladó funkciója az 1556–57-ben bekövetkezett szekularizációig folytatódott Magyarországon. Erdélyben különálló fejlődésük az 1557. évi tordai országgyűlés után kezdődött, amikor a hiteleshelyi levéltárak őrzését „kiváló nemes emberek”-re requisitorokra, magyarul levélkeresőkre, utóbb elterjedt megnevezésük szerint „káptalanokra és konventekre” bízták. 1557-ben a hiteleshelyi tevékenység rendezésével egy időben, az országgyűlés arról is intézkedett, hogy a királyi, illetve a vajdai emberek is törvényesen végezhessék azt a munkát, amely addig kizárólag a hiteleshelyek feladatkörébe tartozott, ami arra utal, hogy maguk a rendek sem voltak meggyőződve az újonnan létrehozott levélkeresői szolgálat életképességéről, illetve a requisitorok feladatának csak a hiteles másolatok kiállítását, a jogbiztosító iratok előkeresését tekintették. A rendeknek különös érdekeik fűződtek a hiteleshelyeken őrzött jogbiztosító levéltári anyag megóvásához és zavartalan használatához. A birtokaikat, személyzetüket és nem utolsósorban tekintélyüket vesztett egyházi intézmények szerepei közül egyedül a hiteleshelyire vonatkozóan maradt továbbra is valós társadalmi igény. Az iktatásokat, valamint a többi, korábban a hiteleshelyek feladatkörébe tartozó eljárást a vajdai küldöttek végezték, akik közül az egyik általában kancelláriai íródeák, társa pedig helybéli, a helyi viszonyokat jól ismerő nemes volt. Az általuk kiállított jelentések formulái megegyeznek a korábbi hiteleshelyi oklevelekben használtakkal, ezeket a kiadványokat azonban csak saját gyűrűspecsétjükkel erősíthették meg, ennek viszont – a kortársak szemében – nem lehetett akkora jogbiztosító ereje, mint egy-egy autentikus, az írástudatlanok számára is közismert pecséttel rendelkező káptalan vagy konvent
által megerősített oklevélnek.
A káptalani levéltár őrizetére kijelölt személyek kivétel nélkül a korábban kanonoki stallumot élvezők, vagy a hiteleshelyi kancellárián szolgálatot teljesítők közül kerültek ki, hiszen ők voltak birtokosai azoknak a gyakorlati ismereteknek, melyek hiányában a hiteleshelyi levéltárban és munkában való tájékozódás lehetetlen lett volna. A reális társadalmi szükséglet által létrehozott levélkeresői szolgálat ellátói, a requisitorok először 1559-ben jelennek meg a forrásokban, de ekkor még, – és az elkövetkező években is – csak a káptalani levéltárból írnak át hatósági utasításra, vagy magánszemélyek kérésére okleveleket. A feltehetően jogi ismeretekkel rendelkező Mosdósi Ambrus magister 1551-ben és 1555-ben még dékánkanonoki címet visel, 1560-ban a requisitorság mellett tizedbérlő is. A királyi jövedelmek számbavételére Erdélybe rendelt Bornemisza Pál veszprémi püspök a történelmi érdeklődésű Georg Werner magyar kamarai tanácsoshoz 1555-ben intézett levelében Mosdósi Ambrus magistert azok közé sorolja, akik képesek összegyűjteni a gyulafehérvári székesegyház történetének forrásait.14 Ez az adat azt bizonyítja, hogy Mosdósi alaposan ismerte a káptalani levéltárat, és rendelkezett azokkal az ismeretekkel, amelyek lehetővé tették az oklevelek történeti forrásként való feltárását. Levélkeresőként utoljára 1565. december 10-én találkozhatunk nevével, ekkor János Zsigmond fejedelem, egyebek mellett a káptalani levéltárban teljesített szolgálataiért bőkezű adományban részesítette. 1568–1573 között Szentmihályi Lőrinc papot is a hiteleshely levélkeresőjeként emlegetik, de egyidejűleg a fejedelem gyulafehérvári udvarbírói hivatalát is viselte. János Zsigmond fejedelem requisitorként teljesített szolgálataiért neki adományozta a korábban a székesegyházi egyik oltárigazgatósághoz tartozó, a szekularizációval a kincstárra háramlott gyulafehérvári házat. Ebből az adatból arra lehet következtetni, hogy a requisitorok a fejedelem familiárisaiként teljesítették szolgálataikat, levéltárosi munkájukat esetenként egy-egy birtokkal és nem szabályszerű, pontosan meghatározott fizetéssel jutalmazták. A levélkeresést amolyan mellékfoglalkozásnak tekintették és feltehetően egyedül lelkiismeretességük határozta meg, hogy munkájukat miként végezték.
A szekularizációt követően a három erdélyi hiteleshely sorsát különböző módon próbálták megoldani. Gyulafehérváron (erélyi káptalan) előbb a káptalan helyben maradt tagjaira bízták a levéltárat, majd az 1575 után kibővült hatáskörrel újjászervezett hiteleshelyet a fejedelmi kancellária segédhivatalaként működtették. Kolozsmonostoron az egykori konventi levéltárat a város felügyelete alá rendelték, requisitoroknak pedig feltehetően jogi ismeretekkel rendelkező polgárokat neveztek ki. Váradon viszont úgy tűnik, hogy a hiteleshelyi kancelláriát összevonták a vármegyei jegyzőséggel, hiszen gyakran ugyanaz az íródeák látta el a hiteleshelyi requisitor és vármegyei jegyző feladatait.
A hiteleshelyek írásos szolgálatának világi alapon való újjászervezése végül csak a kezdeti zavaros idők elteltével, 1575 őszén következett be, amikor a káptalani és konventi requisitorokat instrukciókkal látták el, amelyek az újra kibővült, a külső hiteleshelyi tevékenységet is felölelő működésüket részletesen szabályozták. A hiteleshelyi levéltár új alapokon való megszervezése feltehetően az akkori ítélőmester, a könyvszerető, jogi ismeretekben jártas értelmiségi, Sulyok Imre nevéhez köthető. Ő volt az, aki Báthory István fejedelem megbízottjaként, Sombori László jogügyigazgató társaságában 1575 őszén, részletes ügyviteli utasítások kíséretében átadta az iratokat az újonnan kinevezett kolozsmonostori requisitoroknak, a fehérvári káptalan egyik levélkeresőjét pedig ezen tisztre méltóbb íródeákjával, András deákkal váltotta fel. Ekkor az új személyzet kötelességévé tették, hogy a teljes levéltári anyagot protocollumokba másolják be, az eredetiek változatlan őrzése mellett.
Az 1575. évi újjászervezés végleg berekesztette a középkori fejlődést és új korszakot nyitott az erdélyi káptalani, illetőleg a kolozsmonostori konventi hiteleshely életében. A hiteleshely munkájának zavartalan menete ezentúl a kinevezett requisitorok személyétől függött, míg korábban a káptalannak és konventnek egyaránt érdekében állott jól kiválasztani jegyzőjét, hiszen a hiteleshelyi tevékenység komoly jövedelmet jelentett az amúgy is tekintélyes birtokokkal rendelkező egyházi intézménynek, ezentúl a fejedelmek és a rendek határozták meg a hiteleshelyi levéltárak sorsát. Az 1650-ben kelt egyik levélkereső által annotált másolat alapján megállapítható, hogy a későbbiekben több ponton is eltértek az 1575-ös utasításban foglaltaktaktól. Ekkor a káptalani levéltárban „annyira nagy romlás és pusztaság” volt, hogy 200 tudós ember sem birkózhatott volna meg a levelek protocollumokba való másolásának feladatával, Bárdi István pedig egyedül akart pecsételni, „mintha a többi collegáknak semmi tisztük a pecséthez nem volna”. A kiadott okleveleket az eredetivel igen ritkán vetették össze, a levelek másolatait pedig gyakran nem reponálták a levéltárba. A levéltár egy részét szállásaikon őrizték, emiatt „maradozva maradtak” az oklevelek, a requisitorok közzé pedig méltót és méltatlant egyaránt beiktatnak.
Az 1575. július–augusztusi kolozsvári országgyűlés a fehérvári káptalan főrequisitorának Ilosvai Benedek papot nevezte ki, társainak pedig a káplánokat, akik mellé szükségesnek ítéltek nótáriust állítani. Az elkülönített jegyzői hivatal a későbbiekben megszűnt, mindenik requisitor nótáriusi munkát is végzett, lejegyezte a bevallások és jelentések szövegeit, illetve vezette a protocollumokat. Utóbb a hiteleshelyi levélkeresők már nem papi személyek, hanem többnyire a fejedelmi kancellárián is tevékenykedő írástudó tisztségviselők, akik részben a városi polgárság, részben a földönfutóvá vált hódoltsági kisnemesség köréből kerültek ki.
A neves humanista történetíró Szamosközi István feltehetően 1593 után lett a káptalani levéltár levélkeresője és 1608-ban még bizonyíthatóan viselte ezt a tisztséget. Szamosközi – ezen hányatott időszakban talán egyedüliként – szívén viselte a levéltár sorsát, és menekíteni próbálta a pusztulófélben levő iratokat. 1604 februárjában felhívást intézett az országgyűléshez, amelyben drámai hangnemben taglalja a káptalani levéltári anyag pusztulását. 1658-ban tatár büntető-hadjárat indult a politikai anarchiába süllyedt Fejedelemségbe. Taraczközi Ferenc, a káptalani levéltár vezetője, saját költségén szekereket fogadott és a hiteleshelyi levéltárat valamint a fejedelmi levéltár egy részét Szebenbe és a dévai várba menekítette. A menekítés egészen az ellenség megérkezéséig tovább folyt, talán Enyed és Kolozsvár irányában is, mert az utolsó szállítmányt a tatárok Vajasd környékén érték utol. A székesegyház sekrestyéjében őrzött káptalani levéltárat úgy próbálták megmenteni, hogy a helyiségek ajtaját, a legfiatalabb levélkeresővel, a fejedelem támogatásával Németországban tanult Pápai Jánossal együtt befalazták. A levéltárosok példás gondoskodásának azonban csak részben volt eredménye. A fosztogatók a rejtekhelyet felfedezték, Pápai János pedig életével fizetett hűséges szolgálatáért. Bárdi István levélkereső és bibliotékárius által, a tatár pusztítás előtt egy évvel összeállított elenchusok szerint a XVI. századi protocollumok ekkor már csak hiányosan voltak meg, az első tíz jegyzőkönyvet a ma is fennálló rendben és címek alatt őrizték a levéltárban.
Tárgyi szempontból két fő csoportba oszthatjuk a jegyzőkönyvi bejegyzéseket, melyek szövegezésében a levélkeresők a középkori formulákat követték. A fassiok (bevallások) magánjogi jellegűek, míg a relatiokat (jelentések) általában a fejedelem megbízásából, vagy ritkábban felek kérésére foglalták írásba. Ezt a beosztást nagyobbára az oklevelek alakja is követi, míg a bevallásokat általában nyílt, pátens formában készítették, addig a jelentések zártak voltak. Habár a levélkeresők 1575. évi szabályzata tiltotta privilégiumok kiállítását, már 1581-ből tudunk olyan oklevélről, melyet a káptalani levélkeresők függőpecsétjükkel állítottak ki. Az okleveleket nem időrend szerint, hanem számunkra ismeretlen szempontok alapján válogatták. Egy későbbi, az 1649–1653 közötti években kelt bevallások fogalmazványait tartalmazó ívfüzet segítségével következtethetünk a hiteleshelyi kancellária ügyrendjére, a bemásolás feltételeire. Ezek szerint a hiteleshely elé járulók bevallásairól az egyik levélkereső időrendi sorrendben kivonatokat készített, a conservator (?) pedig lapszéli jegyzetekkel, utasításokkal látta el ezeket, amelyekben utasította requisitortársát a szöveg beírására, tehát protocollumba való másolására. A beírt szövegeket kihúzták, az oklevelek kiváltási díjának lerovására vonatkozó bejegyzések pedig arra vallanak, hogy csak az összeg lefizetése után vezették jegyzőkönyvbe a bevallásokat. A káptalan által kibocsátott oklevelek közül feltehetően csak azokat vezették be a protocollumokba, amelyek esetében az oklevelet kérő fél igényelte a regisztrálást, illetőleg kifizette az ezért járó díjat. [1]
Egyes hiteles helyek, mint pl. a leleszi konvent egészen 1874-ig működtek, amikor az 1874:35. tc. értelmében hivatalosan megszűnt a tevékenységük és a közjegyzői hivatalok léptek a helyükbe.
Irodalom szerkesztés
KUMOROVITZ BERNÁT LAJOS: A LELESZI KONVENT OKLEVÉLADÓ MŰKÖDÉSE 1569-IG. Turul 1928/1-2. 1-25.[2]