Heraldikai lexikon/Címerállat

Címerállat, olyan állat, mely a címerpajzson domináns helyzetben van, ezért első látásra is nyilvánvaló, hogy milyen lény uralja a címert. Hasonló ehhez a címernövény fogalma, de a fő címerábra lehet más címerkép, pl. tárgy, sőt mesteralak is. A címerállat fogalmának megfelelhet a pajzstartó, a sisakdísz, a címerjel stb., esetleg a zászló domináns lénye is. A címerállat néha állandó szókapcsolatokban egyszerű módon megnevezi magát a címert is, mint pl. a cseh oroszlán, a Navarra-lánc, a francia liliomok, a skót bogáncs, a Man-szigeti háromláb, a horvár sakkozott pajzs, az Arundelek fecskéje. Néha azonban a címerállatnak tekintett lény nem része a címernek (mint pl. a gall kakas, az orosz medve, az arizonai kandeláberkaktusz), hanem az valamilyen nemzeti hagyomány alapján testesíti meg az adott címerviselőt. A címerállathoz gyakran magához is kapcsolódik valamilyen történeti hagyomány, hősi ének, népetimológia vagy pedig beszélő címertől veszi az eredetét.

Szent Margit a Lackfiak által alapított csáktornyai pálos kolostor egyik freskóján, 1387-1397 között. A kezében kis sárkányt tart, mely egyaránt utalhat a szent attribútumára, a Lackfiak címerállatára és a Szent György rend jelvényére.

Névváltozatok:
fenevad (Pór Antal Századok 1894. 22.), védnemtő (Ipolyi 512.), jelv (Ipolyi 512.)

de: Wappentier
Rövidítések

„Jó szerencse, hogy a Thurzók és Zápolyák síremlékei a magyar főurak figyelmét más oldalra vonták, s a heraldikának tág tere megnyílván, az egész nemes csoport egyik zugból a másikba dugta össze a fejét, magyarázgatva a Görgeyek fanyűvő vademberét, a Csákyak szaracénfejét, a jezsuiták napját és liliomát, a karthausiak egyszarvúját és a T. H. S. betűit, a minoriták átlyukasztott kezeit, a Révayak rózsakedvelő farkasát, a Reichenburgok özönvíz előtti mamutjait, a Máriássyak hármas halmon álló páncélos lovagját, a Lánghok öntépő pelikánját, akik mind e templom falai közt várják az ítéletre hívó angyal trombitáját. Egész panteon van itten, a magyar és német nemesség márvány emléklapjaiból összehordva.” (Jókai Mór: A lőcsei fehér asszony. 1884. XV. Fejezet: Te Deum laudamus et caetera)